De hát én T.E. vagyok!

A Jurányi Házban februárban mutatták be Barcsai Bálint és Tárnoki Márk Gólyakalifa című rendezését. A paradox alcím alapján egy kettéhasadt monodrámáról van szó, mely Babits Mihály regénye alapján készült. Az előadásban Papp Endre alakítja Tábory Mátét és az álmaiban megjelenő / vele szerepet cserélő titokzatos másikat. A történet nem a regény idejében játszódik, hanem a mai korba helyezték át, így nemcsak az eredeti mű misztikuma tárul fel előttünk, hanem szembesülhetünk vele, hogyan próbálja értelmezni valaki a huszonegyedik században azt, ha elalváskor egy másik életre ébred föl.


A történet mai korba helyezése egyrészt apróbb elemek modernizálását jelenti. Így a főhős nem prostituálthoz megy, hanem az A38-on bulizva, a mosdóban egy részeg lánnyal veszti el a szüzességét. Az „álomban látott másik” foglalkozása nem írnok, hanem boltos. Továbbá, amikor Máté elkezdi felismerni, mi történik vele és kutatni kezd, nem könyvek közé veti be magát és Junggal kezd foglalkozni, hanem az internetet böngészi válaszok után. A huszonegyedik századi környezet hozadéka lesz az is, hogy mikor Babits regényének főhőse válaszokat próbál találni, legfeljebb a földgolyó másik oldalára képzeli a másik életét – fontos, hogy ott az írnok életéből soha nem emlékszik semmilyen névre, vagy utalásra, ami konkrét országhoz köthetné a másikat. Itt a boltos ellenben egyértelműen magyar környezetben él, és Máté számára a tudományos fantasztikus művek világában már inkább a párhuzamos univerzumok lehetősége kínálkozik megoldásként.

A technicizált világ vívmányai nemcsak az előadás történetének alakulását határozzák meg, hanem a megvalósulást is. Remek döntésnek bizonyul, hogy egy színész alakítja Mátét és a boltost, sőt, hogy egyetlen színész játssza az egész darabot – ha van is rajta kívül néhány szereplője még a szituációknak, őket Máté elbeszéléséből ismerjük meg. Ez fokozza a hatást, ami alapján úgy érezzük, hogy a dráma egy ember elméjén belül zajlik le. A két én külsődleges azonossága kétségtelenül egyfajta értelmezése a történetnek (egy ember lenne, csak két különböző szülői háttérrel, anyagi körülményekkel? ezen múlna, hova juthat valaki a lehetőségeihez mérten?), azonban az előadás olyan komplex módon jeleníti meg az én és a másik viszonyát, hogy korántsem érezzük egyértelműnek a megoldást. Párhuzamos világok? Máté őrült lenne? Csak álmodja az egészet? Mindenkinek van egy másik énje az álombeli világban? A főhős nem találja meg a darab végéig a választ, így a közönség is csak töprengeni tud a felvetéseken.


Papp Endre játékát kiemelt dicséret illeti, aki képes ezeket az összetett viszonyokat és karaktereket (vagy egy karakter több oldalát?) megjeleníteni. Tábory Máté látszólag egy mindannyiunk számára ismerős, átlagos fiatalként indul (Babits regényében a főhős neve Tábory Elemér, a keresztnév megváltoztatása talán szintén a modern környezetbe helyezésnek tudható be, bár ezzel kétségtelenül elveszik a monogram képviselte jelentés), aki viszonylag rövid idő alatt jelentős pszichológiai változásokon megy keresztül. A boltos figuráját – akit sokáig csak felvételen látunk – Papp Endre oly módon formálja meg, hogy hiába a külsődleges azonosság, a beszéde, a gesztusai alapján azonnal meg tudjuk különböztetni Mátétól. A rendezés és a történet színpadi adaptációja egyaránt remekül bánik a rendelkezésre álló eszközökkel és nagyon ügyesen ki is használja őket. A színpadkép (nagyrészt) Máté szobáját tárja elénk, felerősítve azt az érzést, hogy tulajdonképpen az ő intim terében, az ő gondolataiban járunk (ezért is lesz nagyon erős az a pillanat, amikor a Papp Endre a boltosként jelenik meg ebben a térben – fizikailag is betör Máté világába). A színpad hátterében húzódó erkély szintén a játéktér részét képezi, majd a darab végén egészen az udvar másik oldalán látható szoba ajtajából tekinthetünk a főhősre (egészen a nézőkhöz közel indul, egy függönnyel zárt színpad elől, míg egyre beljebb kerülünk, egyre tágul, mélyül az elmében megtett úttal a színpad tere is).


Az előadás a különböző technikai lehetőségekkel is bravúrosan játszik. Fontos, hogy az alapanyagként szolgáló regényben Tábory Elemér hátrahagyott feljegyzéseit olvashatjuk (ebből egyértelműen következik, hogy nála a másik soha nem jut szóhoz, az álomban látott történések mindig csak Elemér emlékein keresztül kerülnek megjelenítésre). Máté azonban nem naplót ír, hanem videónaplót készít. Ezáltal megmarad az események közötti szaggatottság (életének mely napjait rögzíti). Azonban az előadásban a boltosról is láthatunk különböző felvételeket, tehát ő (legalábbis eleinte mindenképp úgy tűnik) egy Mátétól független hanggal is rendelkezik. Az én osztódása/megsokszorozódása a technikai eszközök segítségével még reflektáltabb lesz: látjuk a színészt a színpadon, ahogy kamerázik és látjuk a az egyidejű felvétel képét mögötte a szoba függönyére vetítve, máskor meg egy korábban készített, más idejű felvétel vetül az alak mögé, vagy akár magára a szereplőre a másikról készült felvétel. De kivetítve látjuk a párhuzamos univerzumok, a meghasadt én Google-keresésének eredményeit, vagy Máté telefonhívásait is.

A főhős egy idő után tagadni kezd, szeretne megszabadulni attól a bizonyos másiktól, szeretne egyedüli és oszthatatlan lenni. Ehhez kapcsolódva Máté az alkohol és különböző kábítószerek segítségéhez nyúl. A drogok hatása az adott szituációban izgalmas felvetés, de a darab egészében talán túlságosan is nagy szerepet kap ennek a kérdésnek a kibontása, néhol már-már eltereli a figyelmet a központi történetről. A férfi szerelmeinek története, a vörös és a szőke lány, akiknek a megfelelője Máté életével teljesen párhuzamosan megtalálható a boltos életében is (amikor az egyik lánnyal van, a boltos is ugyanannak a lánynak a „párjával” találkozik a maga életében), az előadás vége felé szintén mintha inkább egyértelműsíteni szeretné az addig olyan szépen kérdőjelesen hagyott problémát. Ettől függetlenül végül nem válaszolja meg Tábory Máté életének és álmainak paradoxonát, a zárókép kellően misztikus marad. Babits regényében Elemér halála után a feljegyzéseket megtaláló személy levelét olvashatjuk, az előadás ezt érthető módon nem követte: hiszen a főhős „fejében” jártunk végig, nincs egy megnyugtató külső személy, aki segítene az eligazodásban.

A Gólyakalifa összességében egy kiváló színészi alakítást felvonultató, elgondolkodtató előadás, nem utolsósorban talán a lehető legjobb módja a kiindulópontként funkcionáló regény adaptálásának. A személyiség osztottságának kérdését, az álmok rejtélyét tárja elénk egy misztikus történet köntösében, miközben valamennyire a modern világ visszásságait, felszínességét is bemutatja. Máté arca a kivetített felvételen előbb mintha csak akadozna, majd a darab végére egészen eltorzul. Egy izgalmas effekt, vagy ez lenne a személyiség igazi tükörképe? Egy mozaik-darabokra hulló tükörkép.

Írta: Fazekas Júlia
Fotók: Gulyás Dóra

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts