Elegáns őrület

A Valentin nap két ember szerelmének intim ünnepe, s mióta a globalizáció általános jelenség, a népek ünnepei közt átfedések és cserekereskedelmek játszódtak le, így az amerikai Valentin nap Közép-kelet Európában is relevánsnak mondható. A házasság két ember szerelmének hivatalos és (elméletileg) halálig tartó lenyomata. Ez régóta nem is kérdés, globalizáció ide vagy oda. Oleksandr Mardan kortárs ukrán szerző ezt a két pontot billentette ki Valentin nap éjszakája című stúdiószínpadi előadásában, amelynek magyarországi bemutatójára a Rózsavölgyi Szalonban került sor. 


A színen egy kikent-kifent, kívánatos nő (Balsai Móni), kicsit szemérmes, kicsit kéreti magát, de kapható. Mellette a férfi (Makranczi Zalán), fekete öltöny, fehér nyakkendő, látszólag igyekszik, gyakorlatilag gólra játszik. Hamar kiderül a lényeg, mert a férfi megint nem jól tud valamit, amit igenis illene tudnia, az ismeretlen, izgalmas emberpárból kifakult és unatkozó házaspár lesz, akik kicsit szerepjátékoztak Valentin nap alkalmából, hogy kialudt tüzeket szítsanak. De a nő már megint hisztizik, a férfi megint befeszül tőle, robbanékony a helyzet, a férj lelép. És akkor megjelenik valaki más (szintén Makranczi Zalán alakításában), egy régi ismerős, egy húsz éve nem látott osztálytárs, aki csak úgy lett majd ment, túl szürreális és mégis valódi. Aztán elfogynak a fények, és nincsenek meg az ékszerek, csak az üvöltés marad. 

Pattanásig feszült már az alapszituáció is. Dicső Dániel, a rendező a végsőkig kiaknázza ezeket a feszültségeket, mintha egyre szorosabbra húzná a hegedű hangolókulcsait. Hamisan és egyre magasabban pengenek a szálak, de még nem pattannak el. 

Balsai Móni a lehető legjobb választás a női főszerepre. Van egyfajta bája a lényének, ami miatt idegrázó végleteiben is szerethető és sajnálható marad, s így nem lehet csak gyűlölni, hanem félteni is kell. Dicső Dániel és Deés Enikő, a dramaturg nagyon finoman mozgatják a jelenetekben, hiszen minden azon dől el, mikor döbben rá a néző, hogy nem feltétlenül igazságot lát a színpadon, hogy itt valaki olyasmit is lát, ami nincs ott, és a képzelet ösvényei alatt más cselekedetek játszódnak, mint amit a szövegkönyv és a színész elmondhat. Mert itt őrület van, méghozzá finom, kiábrándító és borzasztóan szomorú őrület, ami nem végződhet másként csak tragédiaként. Balsai Móni ellenpontjaként Makranczi Zalán hangszínében is erőszakos, viselkedésében állandó a fojtott agresszió, ami miatt először akár még gyűlölt is lehet. De ok-okozat, az őrület állatot csinál minden humanitásból. 


A Rózsavölgyi Szalon berendezkedése itt is rásegít a hatásra. A szalon környezet sokkal kényelmesebb és távolságtartóbb, mint egy nagyszínpadi nézőtér, s habár közelebb vannak a színészek, játszhatnak csendesen és arcból (ami Balsai Móninak kifejezetten előnyére válik), sokkal erőteljesebb a sokk a kerek kis asztal mellől. 

A színpad egyszerű, ám mégis kiemelt szerepe van a két oldalt elhelyezkedő embermagas, szemcsés üveglapnak. A darab nyitójelenetekor jobb és bal oldalon áll a két szereplő, az asszony és a férfi, elmosódott kontúrjaik akár egy megpiszkált tévéadás. Először felejthető, mintha csak egy beállított életkép volna, de utólag felsejlik a tudatban a két maszkszerű arc az üveglapok mögött, hogy jelentékenyen hozzáépüljön az előadás laza szimbólumrendszeréhez.

Habár egy kortárs szerzőről van szó, a darab a modern hagyományba illeszthető bele, a jelenetezése és a dramaturgiája klasszikusnak mondható, mégis van benne valami nagyon alattomos szerkesztés. Ahogy az ítéletek kifordulnak, és teljes bizonytalanságba fulladnak, ahogy a való szertefoszlik és az értelem hiánya mély kétségbeesésként és pánikként halálig hajszol, ebben az észrevétlenül sompolygó hangolásban van a dráma ereje. 

Mindenképpen bravúr, hogy a harmadik szereplőt ugyanaz a színész játssza, mint a férjet. Már a megjelenése is szürreális, hiszen Makranczi Zalán hajszol dühvel távozik mint férj, majd nyomban megjelenik mint egy másik karakter semmiféle radikális változtatás nélkül, a jelenet szerint még a létezése és a felbukkanása is indokolatlan. A kettős szereposztás nem szövegkönyvi szervezőelem, a feleség nem látja a hasonlóságot és egyértelműen nem a férj csapja be. Ez egy erőteljes ecsetvonás az őrület vásznán, egy kizökkentés a nézők felé, a kételkedés szikrája. Makranczi Zalán gyönyörűen, gyűrődés nélkül vált figurát, a harsány, vádaskodó férj helyett egy csigaházából előbújó régi lovag bőrébe, aki olyan hihetetlen és olyan vágyott, s valahol pont olyan finom, mint Balsai Móni…

A házasság, míg létezni fog a művészet egyik állandóan forgatott témája lesz. Az őrület, míg van ember, izgatja a nézőt és az alkotót egyaránt, hiszen az elme teljes és zavart uralmának rémképe értelmezhetetlen, titokzatos és borzasztóan kétségbeejtő. A Valentin nap éjszakája olyan óvatosan mutatja be ezt az utat egyetlen éjjel eseményei alatt, és mégis olyan erőteljesen döbbenti rá az embert saját korlátaira és azoknak örvénylő csapdáira a leghagyományosabb elemek használatával, hogy sokáig rezonál a néző csontjaiban a pillanat, a csattanás, amikor valóban túlfeszült minden húr.

Írta: Veréb Árnika
Fotók: Éder Vera

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts