Macik és Mókusok társadalma

John Osborne már az 1950-es években ráérzett arra a ma is erőteljesen jelenlévő társadalmi jelenségre, ami átszövi a fiatalok világát: miközben megpróbálnak kilépni a konvenciók szabta keretek közül, új utakat keresnek, elvesztik a kapaszkodókat, és a célok céltalanságba fulladnak, a küzdelmes előremenetel pedig monoton egy helyben topogássá alakul. Az 1958-ban megfogalmazott állítások ma is igazak, az Orlai Produkciós Iroda pedig Nádasdy Ádám fordításában szólaltatja meg azokat.


A Dühöngő ifjúság a Belvárosi Színház színpadán meg sem kísérel új jelentést adni Osborne szavainak, igaz nincs is rá szükség. Néhol a hangsúlyokat tolják el, hogy egy-egy karakternek teret engedhessenek, ám a kitörések, az elfojtott dühös szurkálódások ennyi év távlatából sem csengenek hamisan. A játszók fölé tornyosuló padlásteret az események előrehaladtával egyre kisebbnek érezzük, a feszültség fojtogató, minden mozdulat a kitörni készülő vulkán előjele.

Jimmy Porter (Szabó Kimmel Tamás) egyszemélyben a lázadás maga. Trombitás – sőt művész – mivolta bár elsőre lényegesnek tűnik, ezúttal háttérbe kerül, csupán a másik szobában fel-felhangzó trombitajátékra ad magyarázatot. Személyében megtestesül az a kamaszos dac, amivel az ember szembefordul a világgal, ám Jimmy részéről ez nem lázadásként realizálódik, sokkal inkább a világban való elveszettség érzése fogalmazódik meg elkeseredett zenélésében és a lakótársaival való viszonyában. Igazi kiszámíthatatlan Maciként rohan át a darabon.


Szabó Kimmel elveszettsége és dühe azonban mintha a darab kezdetén még nem lenne elég nagy. Kiabálása tartalmatlan, utasításra lép és mozog a színpadon. Szüksége van rá, hogy megszokja azt az atmoszférát, ami a Belvárosi Színház terét a feszült csöndben belengi, néhány perc elteltével azonban rátalál a karakterre, és mondatai élesen csapódnak vissza a falakról.

Jimmy harsányságával és látszólag indokolatlan agressziójával szemben csupán Cliff (Ötvös András) áll, aki passzivitásával leplezi félresiklott – pontosabban nem a tervei szerint alakult – életét. Ötvös Cliffje okosan mozgatott, a humort jókor és megfelelő mértékben adagoló, szerethető figura. Érdekes társadalmi látlelet, hogy bár hasonló gondolatokkal, érzésekkel küzd, mint barátja, higgadtsága mégis sokkal nagyobb szimpátiát vált ki a nézőből. Ez a pozitív kép még akkor is megingathatatlan, amikor már ő maga sem képes elviselni azt a világot, amit teremtett magának, ütései, döntései mögött harag és elkeseredettség lappang. Passzivitása egy idő után tettvággyá alakul, ám feloldást csak a padlásajtón való kilépés hozhat számára.


Míg Cliff számára még megadatik egy másik, talán jobb élet lehetősége, addig Jimmy – pusztán azzal a rendezői gesztussal, hogy egyedüli lakóként nem hagyja el végleg a padlásteret – visszavonhatatlanul benne ragad ebben a számára értelmezhetetlen világban. A nappali tehát az elveszettség tereként kezd funkcionálni, ahova csupán a kintről érkezők által szivárognak be a társadalmi elvárások. El lehet vonulni a világ elől ebbe a zugba, de végső soron – és ezt mindenki a maga módján levonja mint kollektív tanulságot – magad elől sosem menekülhetsz el.

Ezért is jelentős Helena (Járó Zsuzsa) megérkezése, aki kizökkenti a passzivitásból a szereplőket, ráébreszti őket saját önámításuk romboló hatásaira. Ő ugyanis a lehető legobjektívebben szemléli a hármas lakótársi viszonyt, szólamai a társadalmi normákat visszhangozzák. Jelenléte egyszerre felkavaró és megnyugtató, hiszen látszólag ő varrja el a kimondott és elhallgatott konfliktusok szálait, mégis olyan plusz feszültséget teremt, ami személyét a pozitív és negatív pólus közé szorítja. Járó Zsuzsa, csakúgy, mint a drámában Helena, látszólag még keresi a saját helyét a történetben, játéka darabos, hangsúlyai hamisak, és bár kétségtelenül kiválóan dolgozik alá a jeleneteknek, az önálló fellépései suták maradnak, az általa játszott figura megfoghatatlanná válik. Mégis van azonban olyan pillanat, amikor ebből a félszegségből kitörni látszik, Cliff elcsábításának mozzanata kivételesen erős pontja az előadásnak.

Egyetlen momentuma van Osborne drámájának, ami ma már talán nem érvényes, az pedig a nők pozicionálása. A Dühöngő ifjúságban Helena, illetve Alison (Kovács Patrícia) is egyértelműen alárendelt pozícióban van, és bár Znamenák István rendezése úgy tolja el a hangsúlyokat, hogy a jelenetek középpontjába valamelyik nőt – leginkább Alisont – állítja, Jimmy – és néhány esetben Cliff – megnyilvánulásai is egyértelműen jelzik az alacsonyabb státuszt. Helena és Alison passzivitása pedig érvényt szerez ennek a berendezkedésnek, kimondatlanul is.


Pedig Kovács Patrícia Alisonja nagyon szépen árnyalt figura. Az ő passzivitása nem az elfojtott düh, vagy a kapaszkodó nélküliség eredménye, sokkal inkább azért látjuk cselekvésképtelennek, mert ő maga jelenti a kapaszkodót. Visszatérése is éppen ezért indokolt: Jimmy lehiggadása nyújt számára menedéket, amikor összeomlik az élete. Nincs azonban megnyugtató lezárás, az előadás nem ígéri, és nem is ígérheti, hogy minden másképpen lesz ezután. Ahogy a való életben sem, itt sincs sírig tartó boldogság és tökéletes élet. Megtörtség és beletörődés sugárzik a kétségbeesett ölelésből.

Hogy egy félrecsúszott kabát és csapzott haj elegendő-e a hitelességhez, az kérdéses, Kovács Patrícia színészi kvalitásaihoz azonban kétség sem férhet. Naiv kislányból érett nővé varázsolja Alisont, és bár nem sok lehetősége van rá, hogy szóban is kifejezze gondolatait az életről és a világról (férfi), jelenléte minden pillanatban olyan erős, hogy sokszor egyetlen hangos szó gyengítené a jelenetet. Ahogy Jimmy mondaná, egy bundás kis Mókus, akire nagyon kell vigyázni. Erre pedig, minden zűrössége ellenére csak egy olyan Maci képes, aki megérti a másikban dúló feszültséget.

Persze, szó sincs arról, hogy aki megnézi ezt a Dühöngő ifjúságot, megérti, hogy mi játszódik le a jobb sorsra érdemes, helyét és lehetőségeket nem találó fiatalok fejében, de kap egy nagyon erős képet arról, hogy mivel kell szembesülnie annak, aki ma lép ki az Életbe. Ehhez pedig nem kellenek látványos díszletek, sokat sejtető fényjátékok, csak Osborne szövege a maga egyszerűségében, jó színészek, és egy értő rendezés.

Írta: Vass Antónia
Fotók: orlaiprodukcio.hu

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts