A színház folyamatosan törekszik a megújulásra, rég elfeledett vagy háttérbe szorult történeteket, műfajokat porolnak le az alkotók, öltöztetik új köntösbe, hogy aztán zajos sikerrel játsszák az előadást évekig, vagy éppen bukásként elkönyvelve újabb hosszú évekre kerüljön ki a figyelem középpontjából. A Budapesti Operettszínház darabja, a Luxemburg grófja is egy ilyen vállalkozás, ám Somogyi Szilárd rendezése olyan finoman hozza összhangba a modern és klasszikus elemeket, hogy kétség sem férhet hozzá: sikerült megújítani az operett műfaját.
Az már régi törekvés, hogy a rendezők az operetteket kirángassák a századelő szirupos derűjéből, és minden sablonosságuk ellenére valami dinamikus, tartalmas előadást állítsanak színpadra. Ehhez minden lehetőségük adott, hiszen a dallamok fülbemászóak, a viccek a mai napig megnevettetnek, és egy-két kivétellel a sokak által remélt boldog végkifejlet is garantált.
Általában azonban a túlzott modernizálás elnyomja magát az operett-jelleget, így aztán az előadás az őrült öncélúság tucat terméke lesz. Lehár Ferenc műve azonban tökéletesen alkalmas arra, hogy rácáfoljon az általános modernizálás sztereotípiáira, és beilleszkedjen egy modern értékeket hangoztató repertoárba.
A történet már önmagában mulatságos, a szenilis arisztokrata Sir Basilt (Kálloy Molnár Péter) egy újságcikk „emlékezteti”, hogy szerelmes az elismert énekesnőbe, Angele-be (Fischl Mónika), és annak rendje és módja szerint el is kezdi az ostromot. Kálloy a tőle megszokott könnyedséggel és természetességgel robbantja a humorbombákat. Játékát még saját kollégái is megmosolyogják, ám a szerepükből való pillanatnyi kiesés ezúttal nem zavaró. Kálloy Basilja már első ránézésre is olyan távol áll az elegáns és gyönyörű Angele-től, hogy puszta együttlétük is a humor forrásává válik. Fischl Mónika tőle megszokott magas színvonalon vezényli le az előadást, jelenléte minden alkalommal meghatározó, olykor talán túlságosan is, így azokban a jelenetekben is előtérben marad, amikor pusztán a megfigyelő szerepét kellene betöltenie. Nehéz eldönteni, hogy ez a tudatos rendezői koncepció része-e, vagy Mónika koncentrált színpadi jelenléte okozza-e a hatást, mindenesetre a hangsúlyok kicsit eltolódni látszanak, amikor színpadon van.
Mindazonáltal Dolhai Attila személyében méltó partnerre talál, aki lubickol René szerepében. René ugyanis ezúttal nem a karót nyelt, valós személyiségjegyektől megfosztott, merev szépfiú, hanem egy hús-vér, a műfaj kereteihez mérten összetett, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt megáldott ember. Dolhai ki is használja, hogy feszegetheti a figura határait, a kiszámíthatatlanság pedig dinamikát kölcsönöz az egyébként olykor statikussá váló dialógusoknak.
Ahogyan Angele, René és Basil, úgy a két táncos-komikus színész, Juliette és Brissard (Szendy Szilvi és Kerényi Miklós Máté), sem a klasszikus vonalat erősíti, hangsúlyosabbá válnak náluk a prózai részek. Ugyanakkor Somogyi Szilárd nem akarta teljesen elterelni a figyelmet a karakterek alapjellegéről, így a humoros civódások és a látványos táncbetétekkel kísért fülbemászó dallamok sem maradnak el.
Az előadás karakterét azonban egyértelműen a jelmezek adják meg, amik kifejezetten a 21. századot idézik, annak is nem a mainstream, sokkal inkább az alternatív irányait (jelmeztervező: Cselényi Nóra). Ehhez kiválóan illeszkedik a háttérben felsejlő Eiffel torony, ami többfunkciós díszletként magasodik a játszók fölé. Túri Erzsébet terve úgy szolgálja az előadást, hogy közben nem akar előtérbe nyomakodni és mindenáron meghatározóvá válni, hanem hagyja érvényesülni a darabot magát. Ugyanez elmondható egyébiránt a hangszerelésről is, ami bár megújult, mégsem rugaszkodik el bántó módon az eredetitől.
Összességében véve az Operettszínház egy nagyon mai, a mélységeket a lehetőségekhez mérten jól kiaknázó előadást állított színpadra, ami megtartva az operett műfaj fő jellegzetességeit, alkalmazkodott a modern nézői igényekhez és színházi trendekhez.
Írta és fotózta: Vass Antónia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése