Súgópéldány

Kesselyák Gergely 2016 óta a Magyar Állami Operaház első karmestere, 2011 óta a Bartók Plusz Operafesztivál igazgatója. A vezénylés mellett Budapesten és vidéken is rendezett operákat. Az Operaház nemrég mutatta be Offenbach A rajnai sellők című darabját, az előadások karmestere pedig Kesselyák Gergely, vele beszélgettem ennek kapcsán.

Azon kívül, hogy karmester vagy, szoktál operákat rendezni is. Amikor vezényelsz, megfordul a fejedben, hogy te hogyan rendezted volna meg azt a darabot?

Nyilván van egy véleményem mint karmesternek vagy munkatársnak, esetleg nézőnek, de ha nem én rendezek valamit, akkor nem tudom és nem is akarom rendezői szemmel nézni, hiszen az egy fantasztikus konstrukció. Ezt az építészhez tudnám hasonlítani, hiszen, amikor tervez egy házat, akkor leteszi az alapkövet és onnantól kezdve tudja, hogy milyen lesz annak a háznak a belső szerkezete, a teteje. De ha sétál az utcán, akkor nem mondja egy másik házra, hogy ezt én nem így terveztem volna; persze, hogy nem, hiszen nem is úgy kezdte volna el. Tehát azt meg tudom mondani, hogy egy rendezés szerintem önmagában zárt rendszert alkot-e. Láttam már olyan produkciót, ahol vélhetően megvolt a koncepció, abból megszületett a díszlet, de kiderült nagyjából az első próbán, hogy az alapkoncepciót nem lehet végigvinni; onnantól kezdve volt egy díszlet, aminek semmi köze nem volt a rendezéshez és persze a darabhoz sem, ez a három dolog elbeszélt egymás mellett. Hozzáteszem, ilyen nagyon ritkán fordul elő.

Abba van beleszólása a karmesternek, ha valakit nem jó helyre állít a rendező, mert onnan például nem lehet jól hallani vagy nem látjátok egymást?

A mai modern világban már azt, hogy nem látjuk egymást, meg szokták oldani monitorokkal, ami persze nem jó, mert mindig késik és nem ugyanaz a kontaktus, de azért egy-egy megszólalás erejéig működhet. Nehéz, mert ha a kórusnak elkészült egy emelvénye hátra, és úgy van kitalálva, hogy ők onnan hátulról énekelnek, akkor a karmester már hiába mondja a próbákon, hogy előrébb kellene állni, nem tud, mert nincs hely, hiszen a rendező és a díszlettervező nem teremtett nekik ott helyet. Régebben, amikor festett kulisszák voltak, persze ez könnyebb volt, de ugye manapság épített díszleteket használunk.

A rajnai sellőkben nagyjából így van, tehát a sellőkórus nagyrészt hátul áll egy emelvényen. Ez akusztikailag nem rossz, mert egy kicsit külső kórusként, messziről jövő effektként hallatszik. Akkor van baj, ha egy zenéhez nem értő rendező egy olyan díszletet hoz létre a tervezőjével, amiben például a kórust lehetetlenül rossz helyre állítja. Éppen ezért szerintem nem lenne gond, ha már a díszlettervezés időszakában konzultálna a rendező a karmesterrel; ezt egyébként sokan meg is teszik, főleg akkor, ha valami különlegeset akarnak kérni.

Most két főpróbánk volt az Erkelben, szóval én a nézőtérről soha nem hallottam; ebben az általában nagyon gyorsan működő színházi világban a karmester a legritkább esetben tud kimenni és a nézőtérről meghallgatni a darabot. Ilyenkor arra tudunk támaszkodni, amiket mások előadásából hallunk és kialakult az évtizedek során egy olyan tapasztalat, hogy amit itt én így hallok az árokban, az valószínűleg amúgy szólhat.

A rajnai sellők Magyarországon most volt először bemutatva. Nyilván több ilyen darab van, ami lappang, egyszer előkerül és be is mutatják. Ezeknek mennyi idő kell, hogy bekerüljenek a kánonba?

Érdekes kérdés, de nem tudom rá a választ, szerintem sok mindentől függ. Például, hogy milyen ritmusérzékkel kapja el a közönségnek az új iránti vágyát a bemutató, hogy miként kapja el a közönség ízlését a rendezés, az énekesek. Hiszen sokszor volt olyan, hogy egy-egy énekestől lett híres valami. Nem tudom, hogy A rajnai sellőknek mi lesz a sorsa. Sajnos jövőre nincs kitűzve előadás, de remélem, hogy az azt követő szezonban lesz rá kereslet is.

Az bizonyos, hogy nagyon nehéz dolog, mert az opera közönsége konzervatív. Szereti a jól bevált slágereket hallani, és innentől kezdve nagyon nehéz bekerülni ebbe a körbe, mert a sokat játszott műveket viszonylag könnyen el lehet adni, arra vesznek szívesen jegyet. De kevesen vannak, akik a kuriózum iránt érdeklődnek, így a kuriózumok sokszor örök életükre azok maradnak. Ez a kánonba bekerülés nagyon nehéz folyamat, többszörösen súlyosbított. Kevés énekes repertoárján találhatók meg ezek a szerepek, ezért ha valaki lebetegszik, nehéz őt helyettesíteni. Nehezebb egy ilyet létrehozni, ismeretlen címet kitűzni, nehezebb játszani, többet kell rá próbálni, ugyanakkor a másik oldalon pedig kisebb rá a kereslet. Minden színház vezetésének áldozat olyan műveket kitűzni, amelyek nem slágerek, de időről-időre próbálkozást kell tenni a kánon bővítése érdekében.

A rajnai sellők esetében lettek kihúzva részek. Ezt kik és mi alapján csinálják?

A rendező, a dramaturg és a karmester közös munkája nyomán jön létre egy ilyen húzás. Nagyjából a 19. század végéig teljesen bevett szokás volt, hogy a zeneszerzők megírtak egy művet és abból az előadás során bizonyos részeket kihagytak, megcseréltek, megkérték a zeneszerzőt, hogy komponáljon helyette egy másikat vagy ha már nem élt, akkor egy másik operájából belehelyeztek egy áriát – mert például a basszista úgy gondolta, hogy neki nincs elég énekelnivalója a darabban, így átemeltek egy részt, és azt úgy transzponálták, hogy megfeleljen neki. Szóval szabad préda volt, a szerzők maguk is áldásukat adták rá, és nem volt szerzői jogi, jogörökösi vita, hogy hozzá szabad-e nyúlni a darabokhoz, mert teljesen egyértelmű volt, hogy igen.

Aztán eljött a zenetörténetben egy olyan pillanat, amikor a zeneszerzők másfajta szigorral komponáltak meg egy-egy művet. Én, mint a Bartók Plusz Operafesztivál vezetője Bartókra hivatkozom, hiszen ott valóban nem lehet egy gyufaszálat sem kihúzni, az egy kristályszerkezet, ahonnan ha egy ütemet is kiveszünk, már nem úgy működik az aranymetszés, már nem úgy modulál az egyik hangnem a másikba. Az egy más szigorral kitalált darab, amiből nem lehet húzni, mert akkor összedől a rendszer.

A rajnai sellők bőven beleesik abba az időszakba, amikor még a darabokból húzogattak, mert minden színház megcsinálta a maga előadását. A kritikai kiadás két verziót javasol, melyek mindegyike három és fél órányi zenét tartalmaz, amit nem tudom, hogy ma meghallgatna-e a közönség. Tulajdonképpen a sztori elmeséléséhez sincs ennyi időre szükség, másrészt az igazán érdekes motívumok és dallamok meghallgatására sem.

Úgy gondolom, hogy abban a verzióban, ami itt született, egy olyan hosszúságú előadás jött létre, amit a közönség még nem sokall és a történet kirajzolódik belőle. Leszámítva Gottfried basszus áriáját igazán zenei vérveszteség sem ér bennünket.

Készítette: Kovács Alexandra

Fotók: Éder Vera, Berecz Valter, Rákossy Péter