Látszólag egy cseh/szlovák történetet láthatunk március másodikától az Örkény Színház stúdiójában. Valójában ennél többről van szó. Az előadás egyáltalán nem a múlt rendszer nosztalgiáját kívánja csupán megidézni, hanem értelmezni is kívánja a Bíró Kriszta által alakított hrabali-menzeli köpenyből előbukkant figurát.
Az Örkény Színház egyelőre csak ismerkedik az új előadóterével, a pár éve átvett Shure Stúdióval. A kis történetek, az egyéni műsorszámok kapnak helyet, még csak puhatolózás, körbetekintés zajlik a régi-új térben. A Budapesti Kamaraszínház bátor, többszereplős, a helyet maximálisan kihasználó előadásai után az Örkény kissé halknak, csendesnek bizonyul. A stúdió repertoárja javarészt monodrámákból áll (Diggerdrájver; Emlékezés a régi szép időkre; Kripli Mari), de már vannak kísérletek a többszereplős, nagyon térkezelést igénylő előadásokra (A Dohány utcai seriff; Hit, remény szeretet). Ebbe illeszkedik bele a tavasz elején bemutatott Pionírszív is.
Az előadás Daniela Kapitanova Könyv a temetőről című regényéből készült Szenteczky Zita, Bíró Kriszta és Ari-Nagy Barbara által. Az átdolgozás megtartja az epikusságot. A főszereplő, Samko Tálé író, aki feladatául választja azt a munkát, hogy mindent megír, ami történik és célja az igazság rögzítése. Tálé az előadásnyi méretűre dagasztott monológgal kvázi az írás folyamatát ábrázolja. Valószínűleg a monológban a készülő regény szövegét mondja el, azonnal kapcsolatot teremtve a közönséggel. Nekünk meséli el az életét, élettapasztalatait. Az előadás egyik fontos eleme éppen a történetfogalmazás mikéntjének megmutatása. Tálé fogalmazni igyekszik folyamatosan újra és újra az eseménysorokat. Az írásbeli kultúrát megelőző orális kultúra mnemotechnikai rituáléit eleveníti fel. Többször újramesél eseményeket, találkozásokat. Olyan találkozásokat, amelyek nagy hatást gyakoroltak rá, határhelyzetbe hozták őt. Tálé ilyenformán jó író. Megfigyel és egy-egy apró jellemet, alakot, kapcsolati rendszert egy-egy éles, sűrített pillanatban és leírja azt. Az orális kultúra alkalmazása miatt az írás nem történik meg. Tálé éppen ezért reflektál a performatív jelenlétére. Kibeszél hozzánk, mintegy az emlékezés rituáléjába avat be bennünk és társul kér bennünket.
Ezt a figyelmet teremti meg erős és kiemelkedő alakításában Bíró Kriszta. Apró, finom mozdulatokkal, maszkkal és jelmezzel megteremtett Samko Táléja tűpontosan létező figura (maszkmester: Kozma Andrea). Elfelejtődik, eltűnik Bíró Kriszta alakja, nőiessége, egyénisége és előttünk áll ez a groteszk, elrajzolt kafkai-hrabali figura. Az átalakulás képessége lenyűgöző és az így létrehívott alak leköti figyelmünket. Látni akarjuk, hallani akarjuk ezt a zavaros, szellemileg fogyatékos, szekrényen át közlekedő szobakonyhában élő negyvenes csehszlovák kisembert. Samko olyan kisember, aki hű pionírja, azaz úttörője, hídverője akar lenni az új, szebb és jobb világnak, amelyet fogalmain keresztül a normalitáson és jó viselkedésen keresztül ragad meg. Samko keresi szavakat, fogalmaz. Ezen a munkán keresztül pedig belelátunk a fejébe, számunkra idegen, majdhogynem beteges, de pengeéles logikába és érzelemvilágba. Ő is ember, de megtaposott, megnyomorított és ebben a társadalmi létbe ragasztott ember.
Ezt a toldozott-foltozott embert jellemzi hűen a díszlet (látványtervező: Juhász Nóra). Szobakonyha, amiben minden megtalálható, a bojlerről a televízión át minden, ami a minimális életkörülményeket, a szocialista lakásbelsőt jellemzi. Papp Gábor Zsigmond Budapest Retrojában köszönnek vissza ezek a szocialista hétköznapot megragadó szobabelső. A minimális, élhető lakásban éppen hogy működik minden. Úgy tűnik fel, mintha a lakás önálló életet élne. Ez egyszerre jelentheti azt, hogy a lakás és Samko két külön személyiség, akik együtt élnek és így a monológ némiképp dialóggá válik és a lakás be-belép a beszélgetés főbb pontjain egy-egy vízcsöpögéssel. Másrészt a lakás, mint egy a társadalmi magánzárkaként funkcionál, börtönként a megroncsolt, megalázott és kiforgatott kisember számára.
Az előadás szövegvilága idegenül hat. Az elrajzolt karakter elrajzolt beszédének megértése energiát ölel fel, ami az értelmezés teljességét meggátolja. Így az előadás nem a szövegre, hanem annak mondójára fókuszálja a nézői figyelmet. Éppen ezért nehéz és fárasztó darab, de rábír bennünket, hogy a figurát nézzük, és felrémlő mondataiból saját vagy saját családunk élete, önámításai, önhazugságai és vélt valósága köszön vissza.
Szenteczki Zita rendezése Bíró Krisztiával közös munka. Nem tudni hol kezdődik és hol ér véget a két alkotó. Ebből a munkából egy olyan összetett, sokrétű és gondolkodásra serkentő előadás született, amelyet érdemes megtekinteni az Örkény Színház stúdiójában.
Írta: Kalmár Balázs
Fotók: Horváth Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése