MOST FESZT – Megadom magam, avagy az újradefiniált vers-est

A tatabányai MOST FESZT (MOnodráma és STúdiószínházi FESZTivál) már korábban is bizonyította, hogy milyen különleges darabokat válogat be a versenyére, de az idei nyertes mű a tavalyi Keresztes Tamás által alakított Egy őrült naplóján műfaji meglepetés szintjén is túltett: a 2018-as legjobb előadás egy vers-est. Méghozzá a Radnóti Miklós Színház és az Ördögkatlan koprodukciója, a Kezdhetek folytatódni ikonikus című Petri György-est. 


A verses estekkel mindig csak a baj van. Nehéz eldönteni, mi is a fontosabb, megjeleníteni a szerzőt (mint élő, lélegző szereplőt, minél inkább közelítve az életrajz által felsejlő emberhez), vagy koncentráljunk a versekre, na de akkor azokra hogyan, miként helyezkedjünk bele. Általában egy nagyon sűrű, kissé nehézkes vers-ömleny lesz az ilyen próbálkozások vége, ahol létezik egy szerző – aki aztán sehogy sem képes azonosulni az emberrel, mert egy úgymond valódi ember (a közhiedelemmel ellentétben) nem állhat a versei mögött, szürreális és szokatlan. A vers szöveg. Olvasnivaló szöveg. Habár a költészet mint intézmény az orális irodalom terméke, mára már egészen visszaszorult írásos irodalommá, a szövegeket olvasásra és nem elmondásra, esetleg szavalásra írják. Kimaradt a hangzó ember a költészet történetéből. S ha lehet, ez a kijelentés még inkább érvényes Petri György verseire. 

Petri költészete a XX. századi magyar lírában meghatározó, mégis kevéssé ismert az átlag olvasó előtt. Talán leginkább közismertebb verse, a Hogy elérjek a napsütötte sávig, obszcén nyelvével inkább elidegenítő lehet egy Petrivel szemezgető olvasó számára, mintsem lelkesítő. Az életmű (nagyon helyesen) szerepel az irodalmi kánonban, s néhány helyen (például József Attilánál) említésre kerül a középiskolában, de mégis kimarad az általános műveltségből. Talán nem véletlenül. A szövegek nehezek, súlyosak és kemények, olvasni is megterhelő őket, a mögöttük húzódó Petri-féle világot néha csak sokadszori olvasat után lehet egyáltalán megkaparászni. Hát egy ilyen életmű színpadra állításával próbálkozott Valcz Péter, aki rendezte (már a tavalyi MOST FESZT kapcsán is említettük a nevét, a lenyűgöző Mary és Max adaptációja kapcsán), Pál András, aki játszotta és Rozs Tamás, aki elhúzta (mármint a nótát). 


Az ötlet olyan, akár a zuhanás közben feléledő madár. Azt hinnénk becsapódik, de magasabbra repül, mint valaha. Az alkotók egy olyan dimenzióját nyitották meg a vers-est fogalmának, ami erőteljesen szembe megy a korábban felsorolt versközpontú előadások szerkezetével. Pál András csak egy darabig próbál Petri lenni (nem mellesleg egy jó Petri lehetőséget mutatott fel, és éppen időben hagyta abba), viszont Valcz Péter, ahogy a Mary és Max folyamán is megtette, most is kilépteti a színészt a szerepéből. Pál András két-három vers elmorgása után egyszerűen elhagyja a szerző figuráját, maga mellé szólítja Rozs Tamást és immár Andrisként, fesztelenül, a saját személyiségét magára öltve elkezd beszélni a próbafolyamatról, a Rozs Tamással való mester-diák kapcsolatáról és még mindenről, ami csak eszébe jut. (Nem mellesleg egy szatyorból sört is oszt, mert hát amúgy is olyan sok van ott hátul.) Ez a kilépés az, ami megbontja a hagyományt és így lehetővé teszi, hogy valódi szöveganyagként nyúljon a Petri-versek felé. Nem akar magára erőltetni egy szerzői pózt, elképzelve valakit, akit el sem lehet már; nem öltözik be sem szereplőnek sem hallgatónak. Az alkotók úttörő módon a szövegeket választották a szerző mítosza helyett. S ez a döntés repítette őket magasabbra bármelyik verses est próbálkozásnál. 

A Petri-szövegek önmagukban egy egész világ. Hagyni őket megszólalni borzasztóan nagy kihívás, nem eltúlozni, nem beleborulni a végtelen elégikusságuk vermébe, hanem a szöveganyagot, akár a vershúst szagosan, valóságosan, erővel kipakolni a nézők közé egy olyan siker, amivel teljesebbé vált a Petri-univerzum. A megzenésítés elsőre talán elidegenítőleg hat, de megvalósulásában olyan, mintha bele tudtak volna nyúlni a versnyelv mögött húzódó zeneiségbe, s kiemelték volna a szövegeket a csendből, a papírról, hogy emberi torokban, énekhangokban és csellón szólaljanak meg. 


A színpad inkább párbeszéd egy (rendkívül hétköznapi) asztal mellett, mintsem hagyományosan értett színpadkép. Párbeszéd Pál András és Rozs Tamás között, párbeszéd a nézők és az alkotók között, és párbeszéd Petri és köztem. Személyesen. Mert a kiborított vershús az alkotókon mint megfelelő szűrőkön személyesen hozzám jut el. És ez az önfeledt szövegben való lebegés utánozhatatlan. 

A versanyag a Petri-életművet ismerők számára nem hoz újdonságot, a legerősebb verseket választották – már ha egyáltalán legitim ilyen kijelentést fogalmazni. Azzal, hogy Petri szövegeit szólaltatták meg Petri mára már sztereotípiák közé fulladt alakja helyett (minden költő áldozatául esik egyfajta előítéletekkel terhelt kultusznak), valóban meg tudták idézni Petri Györgyöt. És ez ritka nagy csoda.

Írta: Veréb Árnika
Fotók: Rádóczy Bálint

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts