SÚGÓ+ – Egy kiadós lidércnyomás

Magyarországon a horror nem tartozik a legnépszerűbb irodalmi műfajok közé. A rémtörténeteknek nálunk nincs akkora hagyománya, mint, mondjuk Angliában. Nincsenek klasszikus horror-szerzőink, és napjainkban sem árasztanak el minket a kortárs horror hazai mesterei. A külföldi szerzők közül is csak a legnépszerűbbeknek van esélye itthoni megjelenésre. Ezért is üdvözölendő a GABO Kiadó bátor lépése, a Sötétség című horrorantológia megjelentetése. 

A kötet szerkesztője Ellen Datlow, aki már több mint húsz éve foglalkozik a horror irodalommal, rengeteg (külföldön) népszerű gyűjtemény, válogatás jelent meg az évek során a segítségével. Tehát az ember azt gondolná, hogy ekkora szakmai tapasztalattal, biztosan érti a dolgát és ez a kötet – amit még arra is alkalmasnak véltek, hogy a nem kifejezetten horror-rajongó országunkban is megjelenjen – minőségi borzalmakat fog nyújtani az olvasóknak. Ez részben így is lett, de a végeredmény nem lett tökéletes. 

Természetesen, ahogy a bevezetőben is írják, a Sötétség novelláit a szerkesztő szubjektív véleménye alapján válogatta össze. Datlow azt is leszögezi, hogy valószínűleg nem ezek az elmúlt huszonöt év legjobb horrornovellái, viszont rá ezek voltak a legnagyobb hatással. A kötet összeállítása során arra is figyelt, hogy a novellák sokszínűek legyenek, a horror több alfaját, zsánerét is bemutassák. A változatossággal nincs is semmi gond, a könyv minden novellája más hangulatot áraszt, más érzéseket kelt, máshogy próbál sokkolni vagy éppen elborzasztani. 

Ebből az önkényes válogatásból adódik a kötet egyetlen hibája is. Datlow minden bizonnyal ért a rémtörténetekhez, egyértelmű, hogy felismeri a tehetséges írókat. Viszont nem minden esetben sikerült szerencsésen a választása. Vannak novellák, amik egyszerűen nem férnek bele egy ilyen tematikájú antológiába. De alapvetően az, hogy becsúszott két-három gyengébb alkotás egy huszonöt novellát tartalmazó kötetbe egyáltalán nem rossz arány. Összességében remek szórakozást nyújt ez a könyv, úgyhogy nem is érdemes fennakadni azon a pár elbeszélésen, amik kevésbé hozzák azt a szintet, amit az ember egy vérbeli horrornovellától elvár. 

Mert a Sötétség tele van jobbnál jobb írásokkal. A kezdő novella rögtön megalapozza a hangulatot. Clive Barker neve a hazai olvasóknak is ismerősen csenghet, több könyve nálunk is megjelent (Korbács, Kárhozat, Abarat), egyik novellájából pedig film is készült (Hellraiser – Pokolkeltő). A Jacquueline Ess akarata és végakarata igazi barkeri rettenet, egy vérmocskos, brutális és zsigeri történet a szerelemről. Barkernél megszokott, hogy vér áztatja oldalait, szereplőit pedig a fájdalom és a gyönyör oltárára veti, ahol aztán válogatott eszközökkel szabadítja meg őket bőrüktől, húsuktól és csontjaiktól. Nincs ez másként a Jacquelin Essben sem. Perverz kéjutazás a borzalmas kínok legsötétebb bugyraiba. 

Aztán ott vannak a nagy nevek, akiket jobban ismerhet a közönség. Olyan szerzők, akiktől már megszoktunk egy bizonyos minőséget, így azt gondoljuk, ha már csak miattuk megvesszük ezt a könyvet, akkor nem csalódhatunk. A húzónevek ezúttal Stephen King, Neil Gaiman, Dan Simmons és George R. R. Martin lettek. 

A Csattogó fogsor pontosan olyan írás, amit Kingtől elvárunk. Remek karakterábrázolások, a hétköznapi, ismerős, de mégis nyugtalanító atmoszféra megteremtése, egy életre kelt tárgy és egy adag fekete humor. Nem ez a legjobb novella, amit Kingtől olvastam, de nem is csalódás. 

Gaiman novelláját a szerkesztő prózaversként jellemzi, a címe pedig arra utal, hogy filmjeleneteket olvashatunk majd. És a Felfalva egy kicsit tényleg olyan, mint egy lírai vízió, ami forgatókönyvszerűen lett megszerkesztve. Az emberi brutalitás és az éteri iszonyat is helyet kap ebben a különös, meghökkentő írásban. 

George R. R. Martint mindenki a Trónok harca miatt ismeri, és csak kevesen tudják róla, hogy a horror műfajában is ugyanúgy megállja a helyét, mint a fantasyban. A Körteforma Ember a kötet egyik leghangulatosabb darabja. Martin érzékletesen mutatja be lépésről lépésre, ahogy a főszereplőnő kezd belebolondulni abba, hogy a Körteforma Ember figyeli őt. Itt nincsenek véres jelenetek, nincsenek szellemek vagy szörnyek. Csak egy Körteforma Ember, aki annyira visszataszító, hogy pusztán a jelenlétével képes beférkőzni mások gondolataiba. 

Nálunk kevésbé ismert, de Amerikában az egyik legnépszerűbb horrorszerző Thomas Ligotti, akit végtelenül pesszimista, sötét világlátása és az emberiség teljes értéktelenségének nézete miatt tartanak a borzalmak nagymesterének. Az álarcok nagyobb ünnepsége egy rövidebb, alig pár oldalas írása, de ebből is érződik Ligotti rémálomszerű, hátborzongató stílusa. Egy kicsit olyan ez a novella, mintha egy David Lynch film egyik jelenete lenne. 

Két novellát emelnék még ki a kötetből. Az egyik Gene Wolfe írása, amiben egy mentálisan zavarodott férfi naplóját olvashatjuk, akit kényszerpihenőre küldtek egy távoli, egzotikus szigetre. A férfi zavaros elbeszéléséből nem tudhatjuk, hogy mi a valóság és mi az, ami csak egy beteg elme hallucinációja. A leírt képek és események viszont olyan félelmetesen szürreálisak, hogy az olvasót végig feszültségben tartja. 

A másik az Apám maszkja Joe Hilltől. Ebben az írásban sem történik konkrétan semmi szörnyű vagy ijesztő dolog, viszont az író olyan bravúrosan bánik a lidércnyomásos képekkel, a homályos utalásokkal, hogy nem lehet nyugodtan végigolvasni. A tudat mélyéig hatol, és ott bolygat meg valamit, valami archaikus félelmet, ami aztán felszínre tör és kizökkenti az embert a normális kerékvágásból. 

Az általam említetteken kívül rengeteg kiváló írás szerepel még a kötetben, és tényleg csupán pár olyan alkotás kapott helyet benne, amik nem sikerültek túl jól. Így összességében azt mondhatom, hogy horror-rajongóként érdemes beszerezni a Sötétséget. Ki tudja, mikor jelenik meg újra egy ilyen igényes antológia?        

Írta: Böszörményi Márton

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts