Az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik, már-már hagyománnyá váló, nagyon várt eseménye John Malkovich előadása volt a Budapesti Kongresszusi Központban. Malkovich jött-ment – talán látott, de nem győzött.
A szórakoztatóipar által létrejövő színházi működés (vagy üzem) szereti marketingfogásként az aktuális előadás aktuális sztárjával eladni az előadást. A név, vagy nevek bevonzzák a nézőket és a gazdasági befektetés busásan megtérülhet. Ez, röviden-tömören a fenntartói oldal. A másik oldal, az ezáltal működő művészek pedig tehetségük és/vagy mondanivalójuk révén érvényesülhetnek. Persze, pénz beszél, kutya ugat, de ha igényes, valamit közölni akaró művészeket karol fel a gazdasági gépezet nem pusztán ,,nagyszabású”, de mély produktumok jöhetnek létre.
John Malkovich neve ez utóbbit takarja. Az az amerikai-európai színházi közösség, amelynek igen kiemelkedő alakja, a piacgazdaságból tartja fenn magát. Jó párosítás. A befektetők örülhetnek, mert nem csak pénz áll a házhoz, hanem valamit sikerült is adni a világnak – nem csak egy kellemes két-három órát. Malkovich neve a hazai közönség előtt nem ismeretlen. Filmes munkái elmondhatjuk, hogy nagy népszerűségnek örvendenek és az utóbbi pár évben készült színházi előadásait is volt lehetősége a budapesti közönségnek megnézni. A Pokoli vígjáték 2012-ben a Vígszínházban, tavaly a Müpában Just Call Me God című előadásokat láthattuk tőle és elég nagy sikerrel. Az idei, Report On The Blind is hasonlóakat ígért – legalábbis mind a 10 000 ember ezért (is) ült be a Kongresszusi Központ nézőterére. A hazai kulturális közösség pedig rákapaszkodott a hypevonatra és a Műcsarnokban megtekinthettük Sandro Miller és John Malkovich közös fotósorozatát, a Tisztelet a mestereknek! címmel.
Viszont mi az a ,,de”, ami a levegőben forrong? A Report On The Blind nem sikerült. Nagyon erős hakni szaga volt és a magas helyárat kifizető közönség ezen a maga természetes módján fenn is akadt – ami az interneten olvasható kritikákból szépen vissza is tükröződik. Mi nem sikerülhetett? Malkovich Ernesto Sabato novelláját (pontosabban egy részletét) olvasta fel/adta elő az Óbudai Danubia Zenekar kíséretében. A recept azonos, mint a korábbi előadásoké. Élőzene és színészi munka. A novella egy nehezen kibogozható, dél-amerikai krimi történetében mozgott, jó erős moralizálós, teológizálós, az élet-értelmén-eltöprengő bukéval. A szöveg remek – de itt ütött nagyot a pofon.
Az est a következőképpen nézett ki. Este fél 8-kor a zenekar egy kísérőkoncertet adott elő, köztük filmzenét, komolyzenei betétet, méghozzá a dél-amerikai vidékről. Szünet, majd a második felvonásban színre lépett Malkovich Anastasya Terenkova zongoristával, aki a zenekarral karöltve Alfred Schnittke opuszával kísérte az előadást. Ezalatt Malkovich a zenébe ágyazódva adta elő – megrendítően és magával ragadóan a szöveget. Majd egyszer csak snitt, Malkovich kiment és döbbent néma csend. Ez tényleg csak ennyi? Igen, tapsorkán/cunami/vihar – kinek, hogy –, majd este kilenckor mindeni sétált a Mom Park felé. És ez volt a pofon.
Talán így ragadható meg az előadás sikertelensége. A ráépülő marketing megölte az előadás iránti valódi érdeklődést és mindenki Malkovichot akarta látni, minimum két, ha nem több órán keresztül, ahogy átadja a legnagyobb színházi előadást, amit életünkben láttunk. Ehelyett egy méltósággal megjelenő színművész elmesélt egy töredéket, amellyel rólunk, emberekről és azok igazi, rémisztő, mocskos valójukról rántotta le a leplet. Színház volt. Igen. Csak még abból a régifajtából, ahol a néző van a színházért és nem az őérte. Ez pedig a legnagyobb pofon.
Írta: Kalmár Balázs
Fotó: Csimborasszó Produkció
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése