Súgópéldány

Brechték Brechtet játszottak. Talán ezzel lehetne a legtalálóbban összefoglalni az immár ötödik MITEM színházi találkozó A kaukázusi krétakör előadását. A Berliner Ensemble jött, látott, győzött. Talán még pontosabban fogta a Brecht-interpretáció hagyományát (amiben a magyarnak is része van), letolta a nadrágját és jól elfenekelte. De ez egy szükséges fenekelés volt. 

Michael Thalheimer rendező Bernd Stegemann dramaturggal karöltve finom metszésekkel nagyszabású vágásokat hajtott végre a kanonizálódott szövegen. Azon a szövegen, ami 1954-ben a Berliner Ensemble társulatának színháznyitó előadásán is elhangzott, és amit az európai közönség náluk hallhatott először. A legerősebb döntés a dessau-i zene teljes elhagyása, ezzel együtt pedig a versek prózásítása volt. Valamint a termelőszövetkezeti rész teljes elhagyása – de megidézése az Énekes figuráján keresztül, aki a zenei rész kiiktatásával mesélővé alakult át. Az előadás központi karakterévé Gruse vált, a dráma szövegét is úgy igazították, hogy Gruse szinte végig a színpadon lehessen. A színpadon, ahol a cselekmények helyszínéül szolgáló körfény működött szinte végig.

Az epikus színház nem a kibeszéléseken, megakasztásokon és elgondolkodtató monológokon keresztül jelent meg. Az Énekes ugyan végig velünk, hozzánk beszélt – de Gruse története keretben zárva, megfigyelhető eseményként zajlott a szemünk előtt. Ebben a keretben – amelyet az Énekes hozott létre – járta végig a szeretet, pontosabban az anyai szeretet, az anyaság passiójátékát. Ebben rejlik Thalheimer újraolvasásának nagysága. Tudatosan lefosztja Brechtből azokat az elemeket, amelyeket a kialakult színházi, rendezői hagyomány ráragasztott. Tehát Brecht nem egy rendezői truváj, és nem is a színházi gépezet maximumra futtatása, hanem egy hihetetlenül fontos történet, amely az anyaságról, az anyai szeretetről szól. Thalheimer és Stegemann azt vették észre, hogy A kaukázusi krétakör nem egy színházi akrobatamutatvány – amely Brecht-félreolvasások eredménye –, hanem élő, lélegző, rendkívül sűrű dráma az anyaságról. Amely a törődésről és a gyermekért hozott áldozatokról szól. 

Ezt az olvasatot erősíti az itthon keveset látott látványértelmezés. Elég egy-két díszletelem, amely folyamatosan jelen van és az előadás során új és új jelentéseket kap, új értelmet nyer. Ebben az előadásban egy hokedli és a vér az, amely ekképpen működik. A hokedli az első feltűnésekor csak egy használati tárgy, az előadás végére bírói pulpitus. A vér eleinte a történetbéli vérontást jeleníti meg, de a történet kibontakozásának végére valami nagyon sűrű képévé válik az anyaságnak. A születés csodájában rejtőző fájdalom és az egy-vérből-valóság képe jelenik meg. Ezt a lecsupaszított teret a háttérben egy elektromos gitáron játszó zenész hatja át, aki végigkíséri az előadást. (Kegyetlen pillanat, amikor Gruse az előadás végén egyszerre veszíti el a szerelmét és a gyermekét, közben pedig felcsendülnek Leonard Cohen Hallelujah című számának akkordjai). A zenész (zenét szerezte: Bert Werde, gitáros: Kalle Kalima) az előadás hangulatát és atmoszféráját teremti meg. A térhez pedig hozzátartozik a színpad hátsó fala. Itt ülnek a színészek és található a jelmeztár. Itt öltöznek át a színészek a különféle szerepekbe, hogy ki- és belépjenek az előadásba (fénytervező: Ulrich Eh). 

Egy személy van végig a színpadon, szerepében: Stefanie Reinsperger mint Gruse. Alakítása fájdalmas és egyben lenyűgöző. Hihetetlen erő és összpontosítás kellett alakításához. Ehhez társul a végig luciferi alakként, fehér öltönyben Ingo Hülsmann az Énekes szerepében (jelmez: Nele Balkhausen). A több szerepet eljátszó színművészek (Niko Holonics, Sina Martens, Carina Zichner, Veit Schubert, Sascha Nathan, Tilo Nest és Peter Luppa) közül kiemelkedik az előadás záró részében az Acdakot alakító Tilo Nest. Alakításában Ackdak erőszakos bohócként jelenik meg, ezzel súlyt adva az eddig mindig agyafúrtra formált kövér alaknak. 

Michael Thalheimer újraolvasta Brechtet. Ezzel a gesztusával új korszakot nyitott a Berliner Ensemble-ben, újragondolva az egész brechti színjátszást. Dekonstruálta A kaukázusi krétakört, annak érdekében, hogy a láthassuk, hogy pontosan mit is akarhatott Brecht közölni a második világháború végén Gruse történetén keresztül. Lenyűgöző és nagy hatású előadás született a Nemzeti Színház színpadán az orrunk előtt. Lehet azt mondani, hogy így is lehet. Hajlok rá, hogy inkább így lehet. Nem csak Brechtet, hanem érvényes színházat csinálni.

Írta: Kalmár Balázs

Fotók: Matthias Horn