A Nemzeti Színház a 2018-as MITEM-en Sardar Tagirovsky rendezésével (is) képviseltette magát, ez a Figaro házassága, avagy egy őrült nap emléke. Valóban, Figaro is, még a házassága is szerepet kap a három felvonásban játszott előadásban, de a hangsúlyok máshová kerültek, már ha kerültek egyáltalán valahova.
Ma már nincsenek grófok, az első éjszaka joga is megszűnt, érthető, hogy Sardar Tagirovsky új környezetbe helyezi Beaumarchais komédiáját. Mesterséges intelligencia, mindent uraló nagyvállalati vezetők… Végtelen lehetőségeket biztosít ez a kreált világ a darab újraértelmezéséhez, hogy más megvilágításban nézhessünk a jól ismert történetre. Azonban ez a fénycsóva csupán a megkreált világon marad, és nem világítja meg az eredeti cselekményt.
A történet kibontakozásában nincs nyoma annak, hogy a mesterséges intelligenciával és álomkutatással foglalkozó Éden vállalat bármilyen szinten befolyásolhatná a történéseket (pedig befolyásolhatná). Minden úgy történik, ahogy Beaumarchais megírta, csak néha van szövegbeli utalás arra, hogy egyébként nem a 18. században vagyunk. Almaviva és Rosina továbbra is gróf és grófné, a világukba csupán annyiban tör be az Éden cég, hogy a szolgák és szolgálók humanoidok. És persze a látvány. A színvilágot meghatározzák az ezüst, a sárga és a fehér letisztult kombinációi. Az egyszerűség és a ruhák „dzsedis” vonalvezetése – Bajkó Blanka Alíz jelmeztervező munkái – elsőre megnyerik a néző tetszését. A ruhákon nincsen semmi felesleges dolog. Pontosan jelzik az adott karakter darabban betöltött pozícióját és jellemét is, ráadásul az összes jelmez összhangban van a megalkotott világgal, belesimul, jó ránézni.
Az előadás háromrétegű: Figaro a jelenből „visszautazik”, hogy újraélje házassága napjának emlékét. Ez az első réteg. A második az Éden vállalat a kutatásaival, a tudományos vívmányaival, humaniod robotokkal, az álmok kontrollálásával; és végül a komédia szintje, ahol a beaumarchais-i cselekmény kibontakozik. Sajnálatos tény, hogy a három réteg közt nincs szoros kapcsolat, sőt néha inkább semmilyen kapcsolat sincs. Almaviva nem használja ki az Éden vállalat biztosította új technikai lehetőségeket, ha a magánéletéről van szó. Az Éden vállalat gyűléseinek és kutatásainak semmi köze Figaro házasságához. A térkezelés sem segíti, hogy a három réteg egységgé váljon: a színpad néha az Éden vállalat színpada, mi pedig a nyilvánosság, mintha részesei lennénk az egésznek, a színészek köztünk járkálnak, majd egyszerre a színpad Rosina budoárja lesz, újra lezuhan a negyedik fal és mi kívül rekedünk. Az egyetlen pont, ahol egy kis kapocs kezd létrejönni a rétegek közt, amikor Sebastian, a mesterséges intelligencia kutató rádöbben a történet közben, hogy lehet utazni az emlékekben és az is egyértelművé válik előtte, hogy Figaro nincs jelen köztük, csak a jövőből jött vissza. Ez egy érdekes mellékszál, de a valóságban semmire nem lesz hatással Sebastian felfedezése.
Figaro újraéli az emlékét, és ezért viselkedik furcsán, ezért olyan nemtörődöm, mert ő csak újranézi az egészet, pontosan tudja, hogy minden meg fog oldódni, és mivel utólag nem tudja a történéseket manipulálni, nem viselkedik úgy, ahogy a szituáció megkívánná. Ezért érzi azt a néző szinte végig, hogy Kristán Attila Figaroként nem túl meggyőző, olyan vidáman fogad minden veszteséget – míg világossá nem válik számunkra, hogy ő csak barangol egy kicsit az emlékeiben, és semmi szüksége arra, hogy valódi érzelmeket mutasson.
Az emberi viszonyok ábrázolása és az érzelmek jócskán meg lettek nyirbálva ebben az előadásban. A vállalatos kerettörténet felemésztette ezeket, holott akármilyen mesterséges intelligenciás, tudomány uralta világban járunk, érzelmek és emberi viszonyok vannak, és szükséges, hogy a civil lét és a magánemberi lét keresztezze egymást. Chérubin, Rosina és Suzanne hármasa ezen a téren valódi színfolt. Szűcs Nelli, Berettyán Nándor és Barta Ágnes játékában végre előbukkan a történet és minden cselekedet valódi tétje, az érzelmek.
Egy új világba helyezés jó ötlet. A darab fő kérdésének újrafogalmazása jó ötlet. De hogy valami közben nagyon félrecsúszott, az is biztos. Egy olyan fiktív jövőbe tették át a történetet, aminek minden zugát a nulláról kezdi megismerni a néző. Lehet, hogy ez egy közeli jövő, ahogy a rendező fel is veti, esetleg már a jelen, de a mesterséges intelligencia kérdésköre és fő problémái pont nem jelennek meg, és a nézők nagy többségének ez nem egy mindennapi téma, nem könnyű belehelyezkedni.
És mi értelme egy ilyen mindent befolyásoló világnak, ha nem befolyásol valójában semmit, ha a történeten kívül marad? Valós-e így a kérdésfelvetés: ez hogyan hat az életünkre? Nem igazán. Az előadás szerint semmilyen hatással nincs, a gonoszok gonoszak maradnak, az egyetlen következmény, hogy később újraélhetjük emlékeinket, de a múltat megváltoztatni már nem tudjuk. Megmaradunk egy tudományos-fantasztikus elképzelésnél, ami érdekes, de nincs valódi eredménye, következménye, lényegében nem ad egy más megvilágítást az eredeti komédiának.
„Elég kellemetlen, hogy a legtöbb előadás ma modern akar lenni” hangzik el a színpadon, és sajnos, hogy egyet kell vele értenünk: valóban kellemetlen, hogy Beaumarchais komédiájának ütős mondanivalója itt a jövő/jelenbe átültetve elsikkad a sokféle keretezés között.
Írta: Kneipp Virág
Fotók: Eöri Szabó Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése