Dorian Gray újjászületése

Huszonnyolc évvel az ősbemutató után Réthly Attila rendezésében mutatták be az Oscar Wilde kultikus regényéből készült musicalt, a Dorian Grayt. Az új előadás minden elemében mai, mégis a gyökerekhez visszanyúló és azt tiszteletben tartó darab lett, ami tökéletesen kihasználja a Kálmán Imre Teátrum lehetőségeit.


Az intim tér egyenesen Basil Hallward (Csengeri Attila) műtermébe vezet minket, együtt lélegzünk a készülő festménnyel. A Csengeri Attila által megjelenített belső küzdelem, amit a festő magával vív a készülő arckép kapcsán, áthatja az egész előadást. Aprólékos színészi munka ez, minden rezdülés fontos, a mozdulatokban benne rejlik a bűn okozójának szégyenérzete és az elsuhanó idő miatt érzett fájdalom és lelkiismeret furdalás. Ráadásul Csengerire egy másik nehéz feladat is hárul: Homonnay Zsolttal karöltve a narrátor hálátlan szerepét is magára kell öltenie, és majdhogynem objektív elbeszélőként kell végigkísérnie a nézőt a darabon. Rendezői és színészi mestermunka, hogy ez a szerepből való legapróbb kizökkenés nélkül megvalósul.

A darab fő tárgya, Dorian képe, falnyi nagyságban telepedik a térre, olykor megmozdul, ránk néz, észrevétlenül lesz a fiatalból oszló tetem. Nem csupán az elmúló életet és a megállíthatatlan időt mutatja, hanem a romlottság szimbólumává is avanzsál. Érdekes színpadi megoldás, és kétségtelenül megrendítően hatásos, ahogy a fólia mögül felsejlik a szereplők által az örök ifjúság jelképének tekintett festmény, és a szemünk előtt válik semmivé. Bátorság és végső kétségbeesés pusztítja el végül, ami láthatatlanul emeli fel az élő ember kezét és szabdalja szét a vásznat. A kérdés azonban továbbra is ott lebeg a fejünk felett: az arckép szétrongálásával Dorian a saját vágyait adja fel, és az készteti – ha a szó legszorosabb értelmében vesszük – öngyilkosságra, vagy az örök fiatalság terhe elől menekül végül a halálba.


Kocsis Dénes kitűnő választás Dorian szerepére, aki a világgal szemben tanúsított érzéketlenségével már az első pillanatban izgalmas figurává teszi a karaktert. Kocsis nem akarja szándékoltan öntelt, egoista, mi több, nárcisztikus alakká tenni a férfit, inkább egy olyan Doriant mutat nekünk, aki a vélt vagy valós önképét rosszul vetíti ki a környezetére, de ebben is meginog, megingásának tárgya pedig a nő. Ám személyisége nem engedi, hogy szeressen és szeretve legyen, így a vágy, jobban mondva valami állati ösztön lép a valódi szerelem helyébe. És mivelhogy a Dorianben dúló kettősség már a kezdetektől fogva érvényes olvasatnak tetszik, nézőként abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy Sybil (Gubik Petra) iránt érzett szerelme valós. Erre tökéletesen rájátszik a fürdőkádas jelenet, ám később kiderül, hogy ez csupán a tragédia egyik megalapozó momentuma, és egy torzított Rómeó és Júlia-kép bontakozik ki a történetből.

Az igazi szerelem Sybil részéről fogalmazódik meg. Gubik Petra szerelmes Sybilje azonban nem a shakespeare-i naiv kislány – mint ahogy a darab az „előadás az előadásban” jelenettel ezt sejtetni is engedi –, hanem egy tapasztalt nő, aki az érzelmek egy olyan mélységét éli meg ebben a szerelemben, ami visszaidézi benne hajdani ártatlanságát. A szükségszerű vég sem pusztán a szerelmi csalódás miatt következik be, Sybilnek a hite veszik el, visszavonhatatlanul. Gubik Petra nehéz helyzetben van, hiszen nem áll rendelkezésére annyi idő és megnyilvánulási lehetőség, mint Kocsis Dénesnek, mégis meg kell mutatnia egy komplex figurát, aki a naiv szerelmes állapotból eljut az öngyilkosságig. Nem is sikerül neki maradéktalanul, a naivitást valamiképpen az esetlenség és sutaság oldaláról közelíti meg, de még ezzel sem tudja palástolni, hogy személyiségétől és karakterétől távol áll ez a fajta rajongó mentalitás. A drámaibb jelenetekben már otthonosan mozog, búcsúdala szívszorító és megrendítő.


A Dorian Gray erőssége a karakterek komplexitásán túl, hogy nagy hangsúlyt fektet az epizódszerepekre is, így nem csak a főbb karaktereket dolgozták ki pontosan az alkotók, hanem lényegében minden színpadra lépő figura saját történetet, életutat kapott. Így releváns kérdéssé válhatott például a homoszexualitás kérdése, de Mrs. Vane (Janza Kata) és James Vane (Pesák Ádám) jelenete sem marad egy hozzátoldott töltelékrész szintjén. Sőt, Janza Kata drámai alakítása révén még inkább kirajzolódni és árnyalódni látszanak a családi és kapcsolati viszonyok.

Réthly Attila ezzel a rendezésével egy régóta keresett útra talált rá, ami hozzásegítheti a zenés színházat ahhoz, hogy kilépjen saját korlátai közül, és a régi formákat maga mögött hagyva, de mégis arra alapozva megújuljon. Réthly elvetette azt az általános tendenciát, ami a zenés színházi műveket az utóbbi években meghatározta: jelesül, hogy az érzelmi és gondolati mélységeket csak a felszínen kapargató, kizárólag a szórakoztatást és a nagyközönséget megcélzó művek szülessenek, sokszor addig merészkedve, hogy nélkülözzék az igényességet.

Írta és fotózta: Vass Antónia

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése