Súgópéldány

A Csokonai Színház Három nővér című előadása nagyon jó eredménnyel szerepelt a POSZT idei versenyprogramjában, elnyerte a legjobb mozgás és térhasználat díját, Szakács Hajnalka lett a legjobb 30 év alatti színész, Kozma Andrást pedig (aki egyébként a darab új fordítását is készítette) a legjobb dramaturgi munkáért jutalmazták. Az előadást a több országban tanító/dolgozó Ilja Bocsarnikovsz rendezte, a POSZT kapcsán vele beszélgettem rendezői tapasztalatáról, Csehov-értelmezésről, a színház és az élet összjátékáról. Az orosz rendező a következő évadban is visszatér majd a Csokonai Színházba: tavasszal a Lear királyt fogja színpadra állítani.

Mit jelent számodra, hogy a Három nővér bekerült a POSZT versenyprogramjába?

Szerintem mindent, amit a színházban teszünk, azt a közönség miatt tesszük, az emberekért, akik néznek minket. Létrehozhatunk valami fantasztikusat, hogyha a közönségnek nem tetszik, akkor az nem egy jó előadás. Ezért elsősorban mindig a nézőket próbálom szem előtt tartani. Az, hogy az előadást a megtekintés után beválogatták a POSZT programjába, azt jelenti, hogy tisztelik a darabot, hogy amit csinálunk, az jelent valamit, ráadásul a magyar színházi közönség számára. Nem is elsősorban magam miatt örülök ennek, hanem a színészek és a színház miatt. Persze büszke is vagyok, de nem annyira magamra, inkább az egész csapatra, akikkel dolgoztam.

Már második alkalommal rendeztél darabot a Csokonai Színházban. Mit jelentett ez rendezői szempontból, illetve mennyiben számított, hogy ismerős terepen mozoghatsz?

Mivel második alkalommal rendeztem itt, az egyfelől könnyebbséget jelentett, mert ismertem a színészek egy részét, illetve magát a színházat, lassanként a magyar nyelvvel is barátkozom. De másfelől a korábbi élményt ilyenkor mindig ki kell zárni és mindent elölről kell kezdeni. Nagyon szeretem ezeket a színészeket, akár a színpadon kell együtt lennem velük, akár azon kívül. Jó közöttük lenni, beszélgetni, kólát iszogatni vagy bármi más csinálni.

Több országban is dolgoztál már, tanítasz Amerikában és Oroszországban is. Az adott környezet mennyiben van hatással véleményed szerint a rendezői gyakorlatra?

Van egy mondás, amit valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy a boldog családok mindenütt boldogok, a boldogtalanok viszont mindig másképp boldogtalanok. Rengeteg tehetséges színész van Magyarországon, Németországban, Franciaországban és mindenhol. De ha valahol valamilyen probléma van, annak százféle oka lehet. Természetesen a kultúra, a nyelv, a színházat érintő hagyomány mindenütt más és más. Magyarországon nagyon magas színvonalú a színházi oktatás, nagyon jó rendezők és színészek vannak. Itt a repertoár színház a megszokott, az Egyesült Államokban ez nem így van – ott jön egy produkció, két hónapig játsszák és vége. Ez elég nagy különbséget jelent. De azt nem tudnám megmondani, hogy valahol jó vagy rossz dolgozni, mert az különböző német és lett színpadokon egyaránt érdekes lehet. Abban viszont száz százalékig biztos vagyok, hogy a magyar színházat nagyon megszerettem.

A Három nővér rendkívül híres darab, számtalanszor színpadra állították már. Ezen kívül a darab tele van pontos instrukciókkal, mint például a három lány ruhájának színe. Hogyan viszonyul mindez a színpadra állításhoz, mennyire kell ragaszkodni magához a szöveghez és az előírásokhoz? Vagy hogyan és mennyiben lehet ezektől eltérni, akár a korábbi adaptációk fényében?

Természetesen változtattunk a darabon több helyen és sokat húztam is belőle. Az előadáshoz Kozma András készített egy új fordítást amiatt, hogy a szöveg minél közelebb legyen a mai nyelvhez. Szerintem mikor Csehov ezt a darabot írta a huszadik század elején, akkor rajta kívül több nagyon jó drámaszerző is volt, de őket ma már nem ismerjük, mert a darabjaik csak abban a korszakban működtek. Csehov egy zseni volt, a Három nővér pedig egy örökre szóló alkotás. A témái, az ötletei, a kapcsolatai – mindig foglalkoztatni fognak. Volt például olyan időszak, amikor sehol sem játszották Dosztojevszkijt vagy Puskint, mert nem érezték modernnek, ellenben a 80-as, 90-es években tele voltak velük a színházak. Most mindenki Csehovot játszik, aztán talán mindenki Gogolt fog, a következő pedig megint más lesz. Emiatt gondolom, hogy vannak időszakok, amikor bizonyos témák és szerzők erősen kapcsolódni tudnak a mi életünkhöz. Nem azt akarom mondani, hogy a színházban feltétlenül a modern életet kellene követnünk, de a színház az élet része. Szem előtt akarom tartani az új generációt, akik folyamatosan néznek valamit – a telefonjukat, videókat, rövid és vicces történeteket. Nagyon gyorsan értenek meg és éreznek át dolgokat, minden nagyon gyors a számukra, manapság a különböző kütyükkel egyre inkább. Az egész életünk egyre gyorsabb. A fiatalokról nem szabad megfeledkezni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak őket kellene megszólítani, hanem éppen azt, hogy az arany középútra kell törekedni, megtalálni az egyensúlyt Csehov világa és a mi világunk között.

Az előadás közben az a benyomásom támadt, hogy minden, amit látunk, egyszerre borzasztóan színes és borzasztóan fakó. Ott van például Natasa figurája: kirívó színű ruhákban látjuk, mégis van valami tompa megfakultság, egyszerűség benne. Talán az összhatás a fényekhez is kapcsolódik, rengeteg sötét részt lehet megfigyelni a színpadon. Mintha minden a három nővér első felvonásban látott portréjának szépia-stílusához alkalmazkodna, mintha amit látunk, az már a múlt része lenne.

Marfa Gudkovával dolgoztam együtt, ő tervezte a díszletet és a jelmezeket. Mindent átbeszéltünk – mire van szükségünk, mi hogyan jelenjen meg. A színekkel kapcsolatban az volt az ötletünk, hogy minden és mindenki legyen szürke, de természetesen mindenki legyen egyúttal különböző is. És nemcsak a megjelenítésük miatt volt erre szükség, hanem a karakterek élethez való viszonya szempontjából is. Natasának fogalma sincs, milyen is az élet, ezért aggat magára mindenféle színeket. Számomra ez a játék gondolatához kapcsolódik, mert a színház szerintem egy játék. Gondoljunk csak a repülős játékra: [ezt Ilja be is mutatja, játszani kezd egy dobozzal és repülő-hangokat ad ki hozzá] amikor ezzel szórakozunk, nem azon gondolkodunk, hogy az igazi repülő hogyan zuhan le. Nem megállunk és elmélkedünk rajta, hanem részt veszünk a játékban. Ugyanígy a színházban is: amikor tragikus témák kerülnek elő, amikor vér jelenik meg, nem szabad elfelejteni, hogy a színház egy játék.

A darab története egy viszonylag zárt térben játszódik, az előadás mégis tele van mozgással, forgással, ide-oda rohanással. Miért érezted úgy, hogy ilyen nagy mértékű mozgásnak kell megjelennie a színpadon?

Először is: számomra ez korántsem tűnik túl sok mozgásnak. Másodszor pedig: nem fadarabok vagyunk! Az életünk során nemcsak ücsörgünk és beszélgetünk, hanem mozgunk, futunk, ugrálunk, ki akarjuk fejezni az érzéseinket. Amikor telefonálok, nem is tudok egyhelyben ülni, valamerre mozognom kell közben. És ami azt illeti, az életben nem vagyunk ilyen unalmasak sem. Nem arról szeretünk beszélgetni, csak esetleg egy pohár pálinka után, hogy valójában mit is jelent az élet. Hanem mozdulni akarunk valamerre, nem akarunk unatkozni, nem akarunk rosszkedvűek lenni, mindig próbálunk elugrani ezelől valamerre. Valaki ezt ivással vezeti le, van, aki tánccal, más pedig egészen másképpen.

Ha egy szóban kellene összefoglalnom az előadást, akkor azt mondanám, hogy: gyönyörű. Tényleg lenyűgöző a látvány, a hulló virágszirmokkal, a bútorokkal és mindennel együtt, mintha egy mozgó festményt néznénk.

Ezt Marfával közösen hoztuk létre. Szerintem a színházban mindennek gyönyörűnek kell lennie, mert minden egy kicsit több a díszletben, mint a valóságban. A színház nem egy tükör, amivel az életre nézünk rá, inkább egy nagyító, ami minden részletet kihangsúlyoz. Csak éljük, éljük az életünket, aztán belépünk valahová, ami megmutatja nekünk, milyen szép is minden, amit látunk. A fények és a díszlet – ez mind a színészeket segíti. Röviden: azért ilyen gyönyörű, mert szeretem, amikor a színház képes ilyen szép lenni.

A zene szintén rendkívül erősteljes a darabban. Miért ezt a zenét választottad?

Mikor egy előadáson gondolkodom, általában zenét hallgatok. Közben megjelennek előttem a képek, elképzelem, mi hogyan néz majd ki, és hirtelen azon kapom magam, hogy istenem, megéreztem valamit! Ezután pedig nehéz leválni az adott zenéről és ezt építem bele a produkcióba. A zenével nem az a szándékom, hogy vidám legyen tőle a közönség, amikor pedig megszólal, nem akarom, hogy felfigyeljenek rá. Azt szeretném, ha a zene a színészeket segítené. És talán azért is érzem fontosnak, mert a huszonegyedik században mindenütt zene vesz minket körül.

Úgy látszik a nézők érdeklődését nagyon felkeltette a megjelenő harmonikás lány figurája, a POSZT előadáshoz kapcsolódó szakmai beszélgetésében is kérdeztek róla. Nagyon tetszett a válaszod, mikor azzal kapcsolatban, hogy ki a harmonikás lány, azt mondtad: ő egy harmonikás lány. Én úgy éreztem, hogy szándékosan nincs egy megoldás a jelenlétére, engem a Csebutikinnal való kapcsolata kezdett érdekelni.

Nem tudom, miért, de az ő figurája nagyon fontos számomra az előadásban. Akkor is, hogyha csak ül, hogyha csak játszik. Egy ponton Moszkvában van, máshol egy vendég az ünnepségen, máshol Versinyin felesége, és igen, van kapcsolat közte és Csebutikin között, mert néha mintha egy már halott nő lenne, akit az orvos szeretett. Sokszor színészként és rendezőként pusztán érzelmi alapon cselekszünk. Nincs rá válasz, hogy mit miért csinálunk. Nem mindennel kapcsolatban.

Miért érezted úgy, hogy a drámát lehet ennyi nevetéssel, viccel és iróniával ábrázolni, ahogy te tetted, különösen a darab első felében? Emiatt kimondottan erős a feszültség az egész előadásban, egyszerre sírunk és nevetünk.

Én is pont így érzem, éppen azért, mert a boldog és tragikus pillanatok olyan közel állnak egymáshoz. A Forest Gump az egyik kedvenc filmem, ami egyszerre vicces és szomorú. A valóságban pedig ezek nem különülnek el. Vidám és szörnyű pillanatok, tragédia és irónia. Ott van például Szoljonij, aki egyszerre nagyon vicces, nagyon szörnyű, nagyon jó és nagyon érzékeny figura. Ezek a vonások nem választhatók el egymástól, minden összetett. Egyik percben még komolyan beszélgetünk, a következőben meg valami apró butaságról, egyszerűen ilyen az élet.

Érdekes, hogy Szoljonijt említetted, mert ő egészen másképpen jelent meg számomra, mint ahogyan eddig Három nővér előadásban láttam ezt a figurát. Kifejezetten gonosznak, talán mindenki közül a leggonoszabbnak tűnt.

A rossz emberek azért lesznek rossz emberek, mert valaki valami rosszat tesz velük. Szoljonij egy rendkívül furcsa alak, aki nem tudja, hogyan viselkedjen az emberek között, úgy érzi, mindenki gyűlöli. Emiatt lépésről lépésre egyre gonoszabbá válik. Azt gondolja, hogy Tuzenbach gyűlöli, azt hiszi, hogy Irina őrültnek és ostobának tartja. Szerintem borzasztóan magányos. Pedig jobban szereti Irinát, mint Versinyin Mását, vagy mint Tuzenbach Irinát, Andrej Natasát, de nem tudja, hogyan fejezhetné ki a szerelmét.

Az előadás végén a három nővér mellett megjelenik Andrej egy mikrofonnal és beszámol Tuzenbach haláláról. Az az Andrej, aki képtelen beszélni a fontos dolgokról. Miközben a lánytestvérek a színpadon maradnak, minden szereplő elvonul mellettük, még az ezen a ponton már halott Tuzenbach is.

Sajnos ez a jelenet Pécsen nem volt pont olyan, mint Debrecenben – probléma volt a fényekkel, nem tudtuk őket olyan jól beállítani. Eredetileg itt mind a sötétségbe sétálnak, egyértelmű, hogy mindenki eltűnt, a közönség számára pedig kérdéses, hogy ki halt meg: mindenki, aki eltűnt, vagy a három nővér? Valaki elment, valaki itt maradt, a legvégén pedig minden teljesen üres és lepusztult lesz. Amikor Andrej megjelenik a mikrofonnal, az számomra nemcsak Andrejt jelenti, hanem a színészeket, engem, mindenkit… Azért hat különösnek, mert ez egy modern eszköz, és miközben magunkról beszélünk, mindent elveszítünk. Valamit tennünk kell, nem szabad, hogy mi is ugyanilyenekké váljunk.

Hogyha legközelebb Csehov-darabon dolgozhatnál, melyiket szeretnéd megrendezni?

A kedvenc darabom, amit egyben a legjobbnak is tartok, az a Sirály. De bevallom, félek tőle, mert úgy gondolom, hogy amikor dolgozol egy előadáson, bizonyos dolgoknak homályosnak kell lenniük. Sőt, semmi sem lehet számodra világos. Miközben dolgozol, akkor kutatod és fedezed föl a dolgokat. Attól tartok, hogy a Sirályt túlságosan is szeretem, ez pedig olyan, mint amikor két ember borzasztóan szerelmes: nehéz ebből valami újat létrehozni. Akkor lehet alkotni valamit, amikor problémák vannak, konfliktusok, feszültség. Ezért a darab, amin szívesen dolgoznék, az az Ivanov, mert egészen összetett és nehezen érthető számomra.

Készítette: Fazekas Júlia

Fotók: Máthé András