Szegeden, a Maszk szervezésében megrendezett tavaszi kisfesztiválon járt a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadása. Még ezt elmondom, aztán megyek… Egy olyan kérdést jártak körül, amiről elég sok alkotás készült már, azonban ilyen megközelítésben talán kevesebben foglalkoztak vele. A halál sugallata lengte be a színháztermet, azonban Levko Esztella és Magyari Etelka nem magával az elmúlással vagy a halál utáni lét fejtegetésével foglalkozott, hanem egyet visszalépve azzal a stádiummal, amit a halál tudatosulásakor vagy a halálról való gondolkodáskor átélünk.
Ha röviden össze kellene foglalni a látott darabot, azt mondhatnám, hogy egy erős hangulatot kaptunk. Ez a hangulat a halál sokoldalú megközelítéséből és felmutatásából, valamint azokból a montázsszerű történetekből született, melyekkel azt hangsúlyozták, hogy a halál mennyire váratlanul érhet minket. Sok jelenetben volt jelen a halál kifigurázása vagy humorforrásként való alkalmazása, mely már-már az abszurditás felé billentették a darabot. Ilyen volt például, amikor a színésznő majd’ belehalt abba, hogy hosszasan sorolta, mennyire sokféleképpen halnak meg emberek a világon – és itt valóban olyan meghökkentő módozatokra kell gondolni, minthogy a japánok köszönés közben összefejelnek és belehalnak. De groteszkbe hajló jelenet volt az is, amikor két fecske nézőpontjából hallhattunk egy temetésről. Az ilyen jellegű jeleneteken túl számos valóban komoly történet is bemutatásra került, melyek olyan megrázó eseményekről számoltak be, hogy hogyan veszítette el egy kismama a gyermekét a mentősök és a diszpécser hibájából, és ez milyen életre szóló pszichés törést okozott benne. Az erősebb jelenetek mellett akadtak hosszúra nyúlt, öncélúnak vagy éppen önismétlőnek tűnő részek is, melyek felett könnyen elsiklott a nézői figyelem.
A jelenetek közti összetartó erő egyrészt a keretes szerkezet, amibe beágyazódtak a részletek. Az előadás elején és végén is hangfelvételeket hallhattunk. Kezdésként orvosok és orvostanhallgatók meséltek a halállal való találkozásukról, főként a patológián szerzett tapasztalataik alapján, és arról, milyen hozzáállás szükséges a halállal való ilyen közeli találkozás feldolgozásához. Ezekből a beszámolókból az körvonalazódott, hogy tárgyként kell tekinteni az emberi testet, mely – ha hiszünk a lélekben – a lélek otthona, illetve számukra az emberi test működésének megismerési terepe. Nagyon erős, hidegrázós kezdés volt hallgatni ezeket a gondolatokat, mert olyan ritkán találkozni ilyen típusú megközelítéssel. Innentől kezdve folyamatosan a halálról hallunk a már említett nézőpontokból, ami helyenként túl töménynek is tűnik. Talán éppen ezt hivatott feloldani a keret másik fele, ahol egy kisfiú beszél. Igen megható és elgondolkodtató azokat a tiszta gondolatokat hallgatni, amiket egy kisgyerek fogalmazott meg. Ez a vélekedés közelebb áll a transzcendens világhoz, mint az eddigiek. A kisfiú őszintén hisz abban, hogy vannak angyalok, van mennyország és van lélek, aki halálakor a mennybe kerül – és valljuk be, erre ugyanakkora esély van, mint bármely más elgondolásra, hiszen senki sem ismeri, mi vár ránk a halál után.
A darab egységéhez nagyban hozzájárult a két színésznő, Levko Esztella és Magyari Etelka pontos és koncentrált játéka. Mozgásszínházi elemek is helyet kaptak az előadásban, mint ahogyan a líraiság is nagy szerephez jutott. Az előadás egyszerre klasszikus és rendhagyó, egyszerre prózai és mozgásszínház, megható és helyenként szórakoztató.
Ami ezeken felül mégis a legnagyobb hatást keltette, az Albert Alpár díszlete. A háttérben vörös zsinórok lógtak, melyek a rendező számára nagy játékteret biztosítottak, továbbá hangsúlyos látványelemként is funkcionáltak. Már a kezdőjelenetben feltűnő volt, hogy a fénnyel való játék erre az elemre irányul, szinte izzó fénysugarakként hatottak. A dinamikus jeleneteknél a lengedezésük növelte a hatást ugyanúgy, mint a statikus helyzetekben, ha a színésznő nem eléjük, hanem közéjük állva, mint egy rengetegben mondta a szövegét. Az előadás legkiemelkedőbb jelenetének is ezek adták az alapját. A két színésznő ekkor a színpad két szélén hanyatt feküdt, és olyan dolgokat sorolt, melyeket az életére visszatekintve különlegesnek vagy köszönetre méltónak tartott. Ezek voltak azok a gondolatok, melyeket el kellett mindkettőjüknek mondania, mielőtt mennének. A jelenet végére teljesen körbehálózták magukat az emlékeikkel, melyeket immár a vörös zsinórok szimbolizáltak.
Írta: Mátyás Viktória
Fotók: Petru Cojocaru
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése