Súgópéldány

Victor Hugo kultikus regényét A párizsi Notre Dame-ot már számos formában feldolgozták. Legnépszerűbb változata kétségkívül a Disney rajzfilm, ami amellett, hogy valóban nagyon élvezetes, sokat torzít – pontosabban szépít –az eredeti történeten. A Budapesti Operettszínház arra vállalkozott, hogy ötvözve a regény búskomor világát a rajzfilm zenéivel, egyedi musicalélménnyel ajándékozza meg a közönséget.

A próbálkozás úgy tűnik meghozta gyümölcsét, hiszen első ránézésre sikerült visszacsempészni a történetnek azt a – mondjuk ki – brutális vonalát, ami a gyerekek miatt kimaradt. Nincs tehát happy end, van azonban ármány és őrült fanatizmus, rózsaszín masnival átkötve. Mert mégiscsak egy musicalről van szó, Disney-dalokkal, nem egy vérdrámáról, ráadásul a kellemes dallamok sokat elvesznek a darab éléből.

A kerettörténet, ami szerint (állítólag) egy társulat eljátssza ezt a legendát, már az elején sem egyértelmű, hiszen utalást sem kapunk rá, a nézők közül öltönyben felálló, és színpadra lépő Cseh Dávid Péter inkább egy ál-nézőnek tűnik – ha feltétlenül valamilyen skatulyába szeretnénk húzni a fellépését.

A kissé kaotikus nyitány után aztán szépen bomlik ki a cselekmény, az alkotók ügyesen adagolják az információkat, patikamérlegen mérve, hogy mikor kell olyan jelenetet belecsempészni a történetbe, amiben a néző rácsodálkozik az ismerős látványra, felismeri akár a könyv, akár a rajzfilm szereplőit, gesztusait. Ilyenformán nem maradhatnak ki azok a dalok sem, amik gyerekkorunk óta a fülünkben csengenek, azonban nem tudjuk őket a színészekkel együtt énekelni.

Kerényi Miklós Gábor és Somogyi Szilárd ugyanis a fordítás során szándékoltan új szöveget írtak a betétekhez. Hozzá kell tenni, hogy nagyrészt nagyon is jól sikerült szövegeket. Talán csak Esmeralda nagydalánál érezzük azt, hogy az új változat annyira más, hogy az már az idegenség érzésével párosul, szinte követeljük vissza a „régi” Fohászt.

Fekete-Kovács Veronika pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy megmutassa a lány valódi énjét, önazonossá tegye az új dalszöveget, hitelt adjon a lány súlyos mondatainak. Esmeralda az elnyomás közepette is tisztán ragyog ki a mocsokból. Állandó harca önmagával és a külvilággal az elfogadásért és a szerelemért a darab műfajának sajátosságai miatt nem tud teljes mértékig elmélyülni, de megmutatkozik, amint arra az előadás lehetőséget ad. Fekete-Kovács Esmeraldájából nem válik azonban Jeanne D’Arc, végső soron áldozat marad. Közelebbről nézve nem is feltétlenül a színésznő karakter-olvasata miatt – ő ugyanis mindent megtesz, hogy gesztusai egy vonzó és erős nő képét mutassák, aki megharcol minden pozícióért –, sokkal inkább az emberi korlátoltság miatt.

Pontosan ezért is olyan felszabadító Quasimodo jelenléte, akinek korlátai „csupán” kőfalakban és értelmében mérhetők. Cseh Dávid Péter egy érzelmekkel teli, ugyanakkor ezeket az érzéseket uralni képtelen fiút formál meg. Bár ez az első nagyobb szerepe, játéka könnyed és maníroktól mentes, mellőz minden berögzült sztereotípiát az értelmileg (is) sérült Quasimodo megalkotásakor.

Ellentétben Frolloval (Szomor György), aki mintha maga lenne a gonosz prototípusa. Szomor György egyetlen pillantásával képes megteremteni a szerelem miatt hitében megingó papot, ám az erőskezű, elnyomó gonoszhoz túl lágyak a gesztusok, minden határátlépési kísérlet izzadságszagú próbálkozás marad. Quasimodo gazdájához való hűségét így aligha láthatjuk puszta tiszteletnél többnek, nem érezzük az undort, egyszerűen csak tudjuk: ő a gonosz, annak pedig pusztulnia kell – a végén győz a jó elve alapján.

Habár ebben a változatban aligha beszélhetünk a jók győzelméről, erkölcsi értelemben azonban mégis megkapjuk ezt az elégtételt. Phoebus (Szerényi László) ugyanis ezúttal nem szőke hercegként érkezik fehér lovon, hanem ugyanolyan álságos, mint Frollo valamennyi híve. Nem is kap annál nagyobb jelentőséget, minthogy megmutassa – Frederic Charlusszal (Horváth Dániel) együtt – a gonosz egy másik formáját. Mindketten prototipikus figurák, mély mondanivaló és jellemfejlődés nélkül, így a színészeknek sincs lehetőségük a jellemek kibontására. Pedig Szerényi László és Horváth Dániel is igyekeznek plusz színezetet adni a figurának, mi több, Szerényi az elmúlt évek legjobb színészi alakítását mutatja, önhibáján kívül nem tud csak Phoebus teljes értékű epizódszereplővé lényegülni.

A látható hibái ellenére ez az előadás egy mindenki számára szerethető és tanulságos musical, ami kitűnő családi program lehet azok számára, akik nem a könnyed, cukormázzal leöntött, tartalmatlan előadásokat keresik, hiszen – legfőképpen Esmeraldán és Quasimodon keresztül – fontos és aktuális kérdéseket boncolgat, mint az elfogadás, az önmagunkba vetett hit és a saját korlátaink átlépése a céljaink érdekében.

Írta és fotózta: Vass Antónia