SÚGÓ+ – Az atmoszféra varázsa, avagy egy igazán új magyar fantasy

A fantasy zsánerműfaj, ezért vannak bizonyos elvárásai az olvasónak egy fantasy trilógia első kötete felé. Például, hogy legyenek benne varázslók, sárkányok, hatalmas, fekete ősellenség és hasonlók. Timár Krisztina regénye, A látszat mesterei (amely első kötete a készülő Tü/Körben trilógiának) okosan keveri a szükségest az egyedivel, egészen különleges és kiváló szövetét alkotva ezzel a hagyományos fantasy és az azon túlmutató, akár klasszikus olvasmányokhoz szokott olvasókat is megragadó kérdések és alakok felé. 

A kötet két részből áll, s mivel ez a két rész erősen eltartó jegyeket mutat fel, érdemes külön kezelni őket. Az első rész egy kislány szemszögéből indul, egy nagyon különleges kislányéból, aki az anyaméhben ébred öntudatra, méghozzá úgy, hogy pontosan emlékszik egész korábbi életére. (Ami egy teljesen átlagos, kalandmentes magyar levéltáros nő élete volt.) Azonban születése körülményeit követően nagyon hamar rá kell döbbennie, hogy a világ, ahová újjászületett nemhogy közelébe sincs korábbi életének, de egy teljesen másik, varázslatos világnak tűnik, ahol a mágusokat megbélyegzik, a négy égtájból egy annyira elkárhozott, hogy a házakat háromszögűre építik, egy anyát is bármikor meg lehet ölni, ráadásul őt magát épp elcserélni kívánják valami nemesúr gyermeke helyett. 

A főszereplő narrálja az eseményeket, és ez lehetővé teszi, hogy érett, ok-okozati összefüggéseket szem előtt tartó elbeszélőnk legyen egy csecsemő (majd később pár éves gyerek) szemszögéből. Az ötlet és az alap kiváló, Timár Krisztina ügyesen építi fel a karakter hangját és személyiségét, s mutatja be rajta keresztül egy vadidegen világ működését. A regény ereje pontosan ebben az atmoszférateremtésben rejlik, mérnöki pontossággal megrajzolt népi hiedelmek, ehhez kapcsolódó szokások, babonák, stílusok és vidékek népesítik be a könyv lapjait. Nagyon alapos világépítést sejtet a háttérben, precízsége és különlegessége által akár Középfölde nyomdokaiba is léphet (persze magyar viszonylatban). 

Azonban az írónő minden igyekezete ellenére nem igazán tudta jól vegyíteni a magyar élet emlékeit ezzel a különleges fantasy világgal, ami leginkább az uráli népek hagyományain alapszik a natív és természetközeli életfelfogásával. A lány (többféle neve is van, igazi azonban egy sem, a névmágia szempontjából ez kifejezetten lényeges) sokszor kiszól olvasmányos mesélő hangszínéből egy-egy fricska erejéig, amelyek valószínűleg egy hangzó (pl. rádiójáték) előadásban nem volnának kiugrók, ezzel ellentétben írott szövegként esetlenül hatnak és megtörik a megszokott hangot. Ide kapcsolódnak a rendszertelenül felbukkanó szó szerinti (és lábjegyzetelt) idézetek, legtöbbször Tassótól, amelyek egyrészt kurziváltak, másrészt egyáltalán nem illenek a szövegvilághoz. Logikus a gondolat, hogy már létező szövegek beépítése által vegyítse a szerző a két világot, azonban ez a gyakorlatban ügyetlen próbálkozásnak tűnik csupán. 

A kötet első része minezek ellenére kiváló alapanyag, remek olvasmány, s mivel zsánersége nem a megszokott, sokkal inkább közelít a klasszikusnak nevezett irodalomhoz, hiszen középpontjában a kitaszítottság és a halál legyőzésének vágya áll, amely még a fantasyt nem igazán preferáló olvasó számára is izgalmas lehet. 

A második rész sokkal hagyományosabb fantasy, s habár cselekményes, ugyanis bővelkedik főnemesi intrikában, csatában, közelharcban, titkos társaságban, mégis monoton és unalmas az első részhez képest. A legszembetűnőbb hagyománykövetés, hogy a Kiválasztott életét bemutató részről van szó. Ez a Kiválasztott, annak ellenére, hogy ez egy tipikus elem, érdekesebb oldaláról mutatja be a kiválasztottság emberi oldalát, mégis távolságtartó és kissé rideg az első részhez képest. A Kiválasztott hangját sem sikerült olyan ügyesen megragadni, mint az első rész főszereplőjét. Lehetségesnek tartom, hogy ez a kétszáz oldal a szükséges rossz, ami az átvezetéshez és egy új szereplőgárda megalkotásához kell, mégis kissé sajnálom, hogy hagyta magát az írónő a hagyományos fantasy bűvkörébe vonni. 

A regény a talált kézirat hagyományával játszik, ezáltal bizonyos pontokon egyéb szereplők (általában az első részben megismert lány) közbevetései olvashatók. Nem tartom jó megoldásnak, hogy egy ilyen ősi mesét, mint amilyen A látszat mesterei (avagy későbbiekben a Tü/Körben trilógia) kéziratnak, leveleknek álcázzon egy könyv, az ilyen nagy legendák jobb, ha csak úgy vannak, lebegnek, ki tudja honnan és miért érkeztek. De fenntartom a lehetőségét, hogy a további kötetek során esetleg narratívaépítő elemként belép a kézirat-jelleg a cselekménybe, s ebben az esetben természetesen megalapozott egy ilyesféle keret. 

A látszat mesterei ígéretes fantasy regény, s habár mozog az újító, atmoszférateremtő irány és a hagyományos, kardos-harcos fantasy között, remélem, hogy a továbbiakban az előbbi felé folytatódik a trilógia, s így egy egészen különleges, világában utánozhatatlan fantasy regényt kapnak a magyar olvasók. 

Timár Krisztina: A látszat mesterei
Athenaeum Kiadó, 2016, 400 oldal

Írta: Veréb Árnika

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése