Az időutazás már önmagában is izgalmas

Ha valaki hallgatta az Időfutár rádiójátékot, vagy olvasta a kiadott köteteket, az előadást mindenképp rettenetesen leegyszerűsítettnek találná. Ami természetes is, hiszen két és fél órában megmutatni egy történet minden rétegét, félreértését, és mellékszálát képtelenség.


Míg a hangjáték fő kulcsa a kaland és azon keresztül az ismeretterjesztés, a nyomozás volt,  addig az előadás megmarad az időutazás tényénél és a két kor különbözőségeinél. Egy Időutazás már önmagában is izgalmas, két egymás számára idegen civilizáció ütköztetése pedig humoros jeleneteket szül. Az előadás önmeghatározása: „zenés időutazás” és nem hazudik, valóban ez történik.

Minden leegyszerűsítés ellenére az Időfutár nem válik csupán gyermekelőadássá. Tasnádi Csaba rendezése ugyan csak a 200 év különbség adta lehetőségeket aknázza ki, de az alap történet ezen keresztül is tud hatni. Az Időfutár – már maga a hangjáték is – minden generációnak tartogat valami fontosat és szerencsére ez az előadásra is igaz. Ha végig is kacagjuk az összes jelenetet, az első felvonás végén épp csak megjelenő alternatív jelen elültet bennünk egy kicsi szorongást és izgalmat, hogy vajon hogy lesz ebből kiút. Mindenütt kétfejű sasok; a Citadella, a Szabadság híd, a Hősök tere, minden megváltozva, semmi kommentár, csupán Bulcsú mondata: „Valami baj van, a jelen valahogy kezd megváltozni”. És ránk zuhan a függöny. Ez a kényelmetlen, kellemetlen befejezés ad annyi borzongást, hogy mindenképp vágyjunk arra: ennek tisztázódnia kell.


A színészek közt üde színfolt a Mozartot alakító Tóth János Gergely, valamint a buta, beképzelt, de szerelmes Benedictet megformáló Blahó Gergely, de ugyanígy kiemelhetném a tökéletes primadonna Wégner Juditot vagy Fillár Istvánt, aki mintha valóban Kempelen Farkas lenne.  Egyedül Döbrösi Laura, vagyis a főszereplő Hanna jelenléte zavaró a színpadon. Ezzel a mondatával: „Benedict, az egy műmájer: színész”, mintha csak magát jellemezné.

Az előadás hátterét a Pesti Magyar Színiakadémia III. évfolyamos növendékei töltik ki, öröm látni, hogy valamennyiüknek fontos ez. Ha épp csak annyi szerep jut is egynek, hogy átszaladjon a színpadon majd vissza, azt is a legkomolyabban véve hajtják végre.


Az eredeti történet zsenialitása és a komikum, valamint a nyelvi humor (miért ne nevezhetnénk, egy csendőrt Almdudlernek?) elviszi a hátán az előadást. A tökéletesre gyakorolt koreográfiák (Bóbis László) és a csendőrök közjátékai pedig már csak fokozzák az általános jó hangulatot.

Írta: Kneipp Virág
Fotók: Juhász Éva / Magyar Színház

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése