A New York-i Metropolitan Opera élő közvetítéseinek tizenharmadik évadát Verdi Aida című műve nyitotta meg. Egy olyan mű, amely lassan 150 éve van repertoáron a világ operaházaiban, és amelyben haza és szerelem, árulás és féltékenység, tehát egyetemes érzelmek jelennek meg. Vajon mi újat tud mondani ma, ebben a korban?
A rendezés nem gondolta, értelmezte újra a darabot, ahhoz hűen, az ókori Egyiptomban játszódott a történet (rendező: Sonja Frisell). Hozzátenném azonban, hogy nem friss rendezésről van szó, hiszen 1988-ban került színpadra az Aida ebben a formában. Azonban így is voltak benne, ha nem is elgondolkodtató, de a szemet mindenképpen gyönyörködtető képek.
A Met színpadnagyságát – horizontálisan és vertikálisan is – kihasználva grandiózus díszletelemeket használtak. Ezt egyébként a mű megköveteli bizonyos esetekben, hiszen egyrészt nagy létszámú a kórus, másrészt a csata utáni bevonulás (nagykép) rengeteg statisztát is felvonultat és természetesen az összes szólistát – tulajdonképpen ekkor mindenki, az egyiptomiak és az etiópok is színpadon vannak. Mindehhez a magasba nyúló díszletelemek alkotta teret ki tudták tölteni.
Ráadásul a hatalmas süllyedőt ismét szerepeltették, az Amneris szobájában játszódó jelenet után az leereszkedett, így a magasból ereszkedtek alá az egyiptomi katonák és tárult fel fokozatosan az addig rejtett tér, ahol már mindenki felkészült az „ünnepségre” – ezt egyébként a Met közönsége tapssal jutalmazta.
A jelmezekre nem térnék ki részletesen; a kontextusba abszolút beleillő, az ókori egyiptomi öltözék mását láthattuk, az etiópok pedig félmeztelenül, rongyokban jelentek meg – mint hadifoglyok.
Az Aidát éneklő Anna Nyetrebko – aki idén énekli először ezt a szerepet a Met-ben – neve, ha szabad így fogalmazni, abszolút nézőcsalogató. A világhírű szoprán nem véletlenül „operaceleb”. Hangi adottságai és munkája mellett színészi alakítása is megmutatkozik. (A közvetítés előnye például, hogy az énekesek arcát közelről látjuk, így azt is, hogy milyen a mimikájuk, amit olykor nehéz a nézőtérről, ha nem az első néhány sorban ül az ember – és még közöttük is ott van a több méteres zenekari árok.)
Aida alakja összetett, bár a szerelmes jelzőt a legkönnyebb ráhúzni. Nyetrebko alakításában azonban több volt – számomra is képvisel a szerelmen kívül mást is. Ő egy hercegnő, ugyanúgy, mint Amneris. Szövegszinten is megpendíti ezt a húrt az egyiptomi riválisnak, tehát tisztában van a helyzetével, a státuszával, amit azonban titkolnia kell. Habár az apja hatására kiszedi Radamesből a hadtitkot, Nyetrebko játékában a női behálózás és manipulálás technikája mellett a népéért kiálló, „hazafias” attitűd is megjelenik.
Amnerisre sokan rásütik a gonosz jelzőt. Én is ezt gondoltam egy darabig, de ő is árnyaltabb figura. Ugyanúgy szerelmes, mint Aida, ráadásul jelenleg ő van helyzetben, hiszen őt szolgálja az etióp hercegnő – fordított esetben, Etiópában valószínűleg ugyanúgy viselkedne Aida, mint jelen esetben Amneris. Anita Rachvelischvili, grúz énekesnő játszotta az egyiptomi király lányát, akinek hangi mélységei különösen tetszettek. Ő is játszott, ahol nőiség és a szerelem volt a tét, ott kegyetlenül viselkedett, azonban a végén már könyörgött Radames életéért, meg tudott alázkodni a főpap előtt, majd elátkozni őt – habár Radames már visszautasította őt.
Áttérve a tenor hősre, Radames alakjára, elsőnek nem nyűgözött le az őt alakító Alekszandrs Antonenko. Az első, Celeste Aida áriája szép volt és kellemes volt hallgatni – egyébként a nyitány utáni körülbelül 10 percben máris a helyzet magaslatán kell állnia az énekesnek, hiszen egyrészt még nem énekelt a darab alatt csak néhány mondatot, másrészt nem az egyszerűségéről híres ez az ária; persze csak ha valaki jól szeretné elénekelni. Ezzel tehát meg voltam elégedve, de a továbbiakban nem éreztem kiemelkedőnek, később azonban jött egy fordulópont, az Aidával való kettősben, ahol a hadititkot is elárulja. Onnantól kezdve egy férfias Radamest láttam és hallottam – persze a figura nem pozitív vonásait nem Antonenkonak rovom fel. Azonban attól a helyzettől, ahol már elszántan viselkedik, egészen a sír jelenetig, Antonenkohoz is közelebb éreztem a szerepet. Ekkor olykor felülkerekedett a szerelmes énjén a hazáját szerető, katona oldala, amelyik akár a halált is vállalja egy olyan bűnért, amelyet nem szándékosan követett el.
Nicola Luisotti, vezényelte az előadást, és be kell vallanom, hogy néhány résznél kicsit megijedtem, mert túl gyorsra vette a tempót. Azonban a félelmem hamar tovaszállt, mert az énekkar és a szólisták is összhangban voltak a zenekarral, ráadásul nagyon dinamikus, élettel teli hangzást hoztak létre – ezt persze élőben jobban lehetett hallani, de így sincs ok a panaszra.
Összességében elmondható, hogy az énekesek miatt volt kiemelkedő leginkább ez az előadás, hiszen a rendezés nem sok újat tudott mondani. Viszont legalább a darabhoz, annak eredeti mondanivalójához hű maradt és nem szakadt szét a szöveg és a látvány. A feltett kérdésemre a válasz, miszerint mi újat tudott nyújtani a darab: értelmezés terén semmit, azonban megjelenítés, valamint szem-és fülkápráztatás terén igen sokat; sőt, külön öröm, hogy néha lehet még látni hagyományos rendezéseket.
Írta: Kovács Alexandra
Fotók: NY Times, Metopera.org, Marty Sohl (mupa.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése