Súgópéldány

A Magyar Színházak XXX. Kisvárdai Fesztiváljának negyedik napján a közönség egymás után két regény-adaptációt is megtekinthetett. A Marosvásárhelyi Spectrum Színház előadása Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című művét Pozsgai Zsolt alkalmazta színpadra, majd Kincses Elemér rendezte meg a két férfi egy éjszakán át folytatott beszélgetését. Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényének dráma-változatát mint a komáromi Jókai Színház versenyelőadását szemlélhették a fesztivál nézői, a darabot Martin Huba rendezte. A nap mindkét produkciója korszakok és egész életek története, csak amíg az egyik mindössze négy szereplővel és egyetlen térbe zárva bontakoztatja ki ezt, addig a másik rengeteg figurát mozgat a saját, tulajdonképpen végtelenbe nyíló színpadán.

A gyertyák csonkig égnek néhány múltban hagyott, ugyanakkor két férfit örökre összekötő kérdés története. Henrik (Tatai Sándor) szigorú katonás rendben tartja az életét: a spalettákat mindig zárva kell tartani, a lépteket pedig egészen feszesen. Egyetlen társasága régi dadája, Nini (Mózes Erzsébet), aki próbálja valamennyire enyhíteni a múltba temetkezett tábornokot. Henrik vacsorára várja régi barátját, Konrádot (Kárp György), akivel egy pontosan ugyanolyan estét szeretne eltölteni, mint annyi évvel ezelőtt. Amikor az ezredes a házba lép, meglepve tapasztalja, hogy ott semmi sem változott. A díszlet tehát ugyanaz, csak a két férfi változott meg. A darab során azonban kiderül, ez sem egészen igaz: mindketten ugyanannak az elengedhetetlen múltnak a foglyai, idősebbek, mégis változatlanok.

A két férfit nemcsak egy régi barátság kapcsolja egymáshoz, hanem egy nő emlékképe is, egy nőé, akibe mindketten szerelmesek. Krisztina festmény-képe ott lóg az emlékhelyként őrzött lakásban, az előadásnak azonban nem ez az egyetlen eszköze, hogy érzékeltesse a nő folyamatos jelenlétét. Henrik szeretné ugyanazt a régi vacsorát átélni – azon az estén azonban hárman voltak. Még annak a nézőnek is különös lehet, aki sosem olvasta Márai regényét, hogy Krisztina testi valójában, élőként jelenik meg a szobában, hiszen – bár ezt nem mondták ki, de – egyértelműen érződik a ház légkörén és a szereplőkön, hogy a nő már évek óta halott. Márton Emőke Katinka azonban nagyon is elevenen mozog Krisztinaként a vacsoraasztal körül, fokozva az addig is szinte vághatóvá sűrűsödött feszültséget. A roppant elegáns, kékruhás hölgy, aki éppen olyan fiatal, mint a falon lógó képen, azonban pusztán színjáték része: Henrik bérelt fel egy színésznőt, hogy az alakítás segítségével választ kaphasson a kérdéseire (ezzel a fordulattal az előadás eltér Márai regényétől). A találkozásra nehezedő súlyos kérdésekre azonban így sem hangzik el válasz – de talán nem is szükséges azokat kimondani. A szétfeszülő barátságnak és a párharcnak egyszerre szörnyen keserű és mégis megnyugtató a vége. Tönkrement életek, egy kézszorítás, majd a nyitott spaletták mentén beszűrődő fény.

A Jókai Színház A félkegyelmű című előadására érkező fesztiválnézők kis csalódottsággal tapasztalhatták, hogy a felújított színházterem kényelmes nézőtéri székei helyett a színpadra felállított emelvény kemény ülőhelyein kell helyet foglalniuk. Ezt a csalódottságot azonban az előadás hamar képes eloszlatni és meggyőzni a nézőket arról, hogy megérte a játéktér megfordítása. Az eredeti nézőtér közepén egy jókora deszka fekszik – ezen a hosszú úton képesek jönni, távolodni, vándorolni a színészek. Az előadásban résztvevők nagy része folyamatosan színen van – csak éppen néhol a székek között, a sötétben figyelik az eseményeket (mintegy a nézők tükörképeként), vagy legfölül tekintenek rá a színpad elején, a nézők lábánál játszódó történésekre, ezáltal rendkívül izgalmas játékot hoznak létre a jelenlétet (és egyszerre jelen-nem-létet) illetően. Ez a térszerkezet a történetvezetést is kreatívan oldja meg. Mivel időben és távolságban egyaránt széles skálán mozognak az események, képes bizonyos helyszíneket és szereplőket egyszerre, mégis érezhetően egymástól elválasztva megmutatni. Továbbá mivel jelentős szerepet játszik az események alakulásában a vonat, illetve a vonatút, a hosszan elnyúló pallóhoz futó széksorok többször egymás mögött sorakozó sínpároknak tetszenek, máskor meg maga a deszka az az út, melynek a kiinduló- vagy végpontját egyáltalán nem látjuk.

A félkegyelmű rengeteg karaktert mozgósító regény, és bár a szereplők (néhány apró ruhadarabot vagy díszt kivéve) mindannyian feketében vannak, az előadás ennek ellenére képes egyéníteni és megkülönböztethetővé tenni a kevesebb időt színen töltő figurákat is. A kulcsszerepekben megjelenő színészek kiválóan megragadják Dosztojevszkij összetett karaktereit: a társadalmilag a többiekhez képest igen eltérő pozíciót elfoglaló Rogozsin szerepében Tóth Tibor sokszor egészen félelmetessé válik; Bandor Éva Jepancsinaként számos komikus pillanatot szolgáltat, miközben a legmegértőbb társa lesz a címszereplőnek; a kislányát, Aglaját játszó Bárdos Judit pedig csöndes szelídségével és a herceghez való érzékeny közelítésével a háttérben megbújva is képes magára irányítani a néző figyelmét. A darab egyetlen gyenge pontja talán a színpadon hihetetlen energiákat mozgósító Holocsy Katalin Baraskovája, aki tulajdonképpen az események fő katalizátoraként működik, azonban az előadásban érzelmileg és karakter-vezetési szempontból túlságosan csapongó lesz. A színésznő egyes jelenetekben érzékletes módon képes megragadni a figura aktuális oldalát, a következő pillanatra azonban olyan jellemváltáson kell keresztülmennie, mely nem mindig sikerül hitelesen. Ez főként a darab sűrítettségéből fakad, hiszen amíg a regény egyes jelenetei között hónapok telnek el, mialatt egyes figurák helyzete, másokhoz és önmagához való pozíciója átalakul, az az előadásban gyakran egyetlen jelenetben történik meg – ennek pedig itt Baraskova a vesztese.

Az előadás címszereplőjét, a sokak által félkegyelműnek nevezett Miskin herceget játszó Szabó Viktor talán éppen a fenti okok miatt képes sokkal jobban megjeleníteni a figurája tragédiáját. Az események hatására a kezdetben pusztán egy szál inget szorongató herceg is nagy változásokon megy keresztül, a jellemét és döntéseit tekintve azonban sokkal kiszámíthatóbb – egyáltalán nem csapongó, mindenkihez ugyanazzal a naiv szívélyességgel közeledik, a fejlődése sokkal lassabban zajlik le, ezt pedig az előadás képes nagyon jól adagolni. A félkegyelmű mindenféleképpen egy tiszteletet érdemlő alkotás, mert ebben az orosz csupa szürke-fekete közegben képes rendkívül széles skálán mozgó emberek és érzelmek megjelenítésére, nem utolsósorban pedig egy elgondolkodtató és vizuálisan szintén számos ötlettel bíró előadás.

Írta: Fazekas Júlia

Fotók: Godó-Révész Rebeka