Láthatóvá tenni a láthatatlant

Újvidéki Színház, Borisz Davidovics síremléke, Danilo Kiš műve alapján, rendezte Alekszandar Popovszki. Szerepelt a POSZT versenyprogramjában, majd a Magyar Színházak XXX. Kisvárdai Fesztiválján elnyerte a legjobb előadásért járó fődíjat. Ezek az önmagukban is sokatmondó adatok, mégis nehéz beszélni az előadásról. Talán azért, mert valami vagy valaki a láthatatlan láthatóvá tételére törekszik. Akkor ezek után hogyan lehetne beszélni a kimondhatatlanról? A színpadon elhangzó első mondattal pedig felszólítottak: ne tessék nevetni.


De muszáj mégis beszélni, muszáj látszani és nevetni is, mert mi mást lehetne csinálni, amikor már az előadás elején egy hosszan tartó siratójelenet közepén megkérdezi valaki, hogy mégis kit temetünk. Aztán szép lassan elmesélik nekünk Borisz Davidovics történetét. A forradalmárét, a rabét, a férjét, a katonáét, a terroristáét. Aki háromszor született, és majd háromszor hal meg, akit mindenki látott és akit nem látott senki. Borisz Davidovics egyszerre jelent egy személyt és egy fogalmat, akinek sok neve és sok arca van, de legfőképpen van a kínzása alatt is védelmezett szabadsága. Egy ilyen figurát kelt életre és temet el az Újvidéki Színház előadása.

A történetet tulajdonképpen nem lehet a bevett értelemben használt élettörténet fogalommal levezetni. Mert itt jelenetek sora követi egymást, az egyetlen biztos információnk viszont csak az, hogy minden bizonytalan. Az előadás sem mutat a közönségnek sokáig egy embert mint Borisz Davidovicsot, hanem például megmutat egy estélyt, ahol látjuk a résztvevőket, amint az éppen belépő énekesnőre figyelnek, miközben – mint azt később elmesélik – Borisz Davidovics távozik. Vagy látunk egy csüngő telefonkagylót, amit az imént még Borisz Davidovics fölvett, de bármilyen hírt is kapott, gyorsan el kellett sietnie. Aztán a darab második felében egy forradalmárnő felszólítására, aki előtt úgy kell megjelennie, hogy ő is lássa – valóban feltűnik a színpadon egy férfi. Ezt a férfit később elfogják és évekig kínozzák. Erre a férfire azt mondják, hogy ő Borisz Davidovics. Ennek az eldöntésére azonban az eddigi láthatatlansága jelenti a legjobb kiindulópontot.

Ahogyan magán Borisz Davidovicson, úgy az előadáson is nehéz fogást találni. Olyan előadás, mely a viszonylag rövid játékideje alatt számtalan hatást képes kiváltani. A részletei pedig az adott pillanatban igen nehezen érthetők – talán hosszas töprengés után sem válnak megfejthetőkké. A rendezés egyszerre játékos, kreatív, a közönség felé nyitott, miközben a lehető legjobb értelemben szólva: tulajdonképpen hozzáférhetetlen. Játékos és kreatív, mert a számtalan eszközt képes borzasztó sokféle módon felhasználni. Egy kis porcukorból és szitából lesz a hóesés, a vizespohárba dobott szivacs pedig egy hadsereg merülésének hanghatását kelti életre. Nem is beszélve a címszereplő kínzásának jelenetéről. Itt újságpapírt csavarnak a színész fejére, abba öntenek paradicsomszószt és valamilyen apró darabokból álló konzervet. Mikor néhány ide-oda lökés/esés után ez leszakad a férfi fejéről, olyan lesz, mintha valóban csupa véresre verték volna és az ütésektől kipotyogtak volna a fogai.


A gördülékeny előadás történetfonala néha szándékosan megszakad. Egyszer azért, mert a közönségnek kell kimondania a szereplők által rettenetesen várt választ. Máshol azért, mert egy elvágott vonalú telefonkagylón hívása érkezik az éppen mesélő színésznőnek. Ez egy dinamikus játék, amely folyamatosan fenntartja, de közben néhol szorosabbra húzza vagy gyengébbre engedi a feszültséget. És közben a darab nemcsak azért lesz a nézőnek hozzáférhetetlen, mert szinte minden mozzanat elgondolkodtatásra ösztönöz, hanem inkább azért, mert sokszor annyira intim, hogy nem szabadna itt senkinek sem jelen lennie. Mert mi lehetne személyesebb egy mindenki előtt titokzatos identitású ember saját síremlékébe való belefekvésénél? Vagy annál, ahol annak a nőnek a meztelenségét nézzük, aki csak Borisz Davidovics előtt vetkőzik le? 

Az előadás misztikusságát erősíti a zene – vagy még inkább: a hangok használata. Ez jelentheti egyrészt a színészek által különböző tárgyak segítségével kiváltott hanghatásokat, az éneklést, vagy a zene ritmusára történő söprögetést. Az egyes jelenetek zene-kísérete pedig kifejezetten változatos, mégis belesimul a darab világába és segít azt egészként összefogni. A színészek összjátéka szintén kiváló – mindannyian sok szerepben tűnnek fel a darab során, együttműködésük és a másikra való reagálásunk teszi igazán mozgalmassá és jól működővé az előadást. Bár emiatt a közös játék miatt működik ennyire összetetten a produkció, mégis érdemes külön kiemelni Mészáros Árpádot és Elor Eminát, akik (többek között) a Borisz Davidovicsként feltűnő és megkínzott férfit, illetve a feleségét alakítják. Mindketten rendkívül megrendítően jelenítik meg a figurákat, közös pillanataik az előadás kiemelkedő pontjai. A forradalmár-pár durva, szerelmes, érzéki egyesülése talán az elképzelhető leggyönyörűbb jelenet, amit színpadra álmodhattak.


A Borisz Davidovics síremlékéről nem lehet igazán jól beszélni. Inkább emlékezni lesz rá érdemes, ha már egyébként is síremlékről van szó. Vagy akár lehet sírni és megrendülni a kórus értelmetlen, brutális kivégzésekor. Vagy talán hányni a mégiscsak gyomorforgató kínzást nézve. Vagy értetlenül nézni, hogy mégis mit láttunk a színpadon. A legjobb lenne nevetni, csak sajnos azt az előadás elején megtiltották.

Írta: Fazekas Júlia
Fotók: Godó-Révész Rebeka

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése