Súgópéldány

Timár Krisztina második regénye, amely rögtön egy fantasy trilógia nyitókötete, A látszat mesterei az Athenaeum Kiadónál jelent meg 2016-ban. A szerzővel a kezdetekről, Hármastáj országairól, a második kötetről és arról beszélgettünk, hogyan lehet egy emberből gondolattalan katonát létrehozni és miért.

Milyen út vezetett A látszat mestereihez, hogyan lett író?

Egyszerű, megtanultam írni. Óvodásként, magamtól, mesekönyvekből. Meguntam, hogy mindig nekem olvasnak fel, kívülről tudtam a meséket, hogy hol kell lapozni, így hát megtaláltam, melyik betűsorhoz milyen hangsor párosul. Egy nap kikiabáltam a konyhából anyukámnak, hogy tudok olvasni. Aztán elkezdtem lemásolni a betűket, és úgy írtam mindenféle állatokról, amilyenekről a gyerekek szoktak. Őzekről például. 

Hogyan lett ebből hivatás?

Mindenáron történeteket akartam írni, de nagyon nehezen írok rövidet. Ezért is van, hogy A látszat mesterein kívül csak néhány novellám jelent meg. Általában hosszú történetbe vágok bele, mert az tűnik nekem könnyebbnek. Persze egy idő után az is nehézzé válik, nagyon figyelni kell a cselekmény logikáját, hogy mindenhol megfelelő módon alakuljon a háttér. Ennek mindig alaposan utánanézek és ez rengeteg munkát és átírást is jelent. 

A látszat mesterei legnagyobb erősségét én éppen ebben a háttérben találom.

Ez a történet nagyon régóta érlelődik, olyan tizenhárom éves koromban kezdődött. Azóta minden, amit összeszedhettem és belefért, azt beleraktam. Hármastájat (ahol a regény játszódik) kultúrák szerint osztottam fel országokra. Az egyik legyen olyan, mint a régi Magyarország, az Alföld, még a folyószabályozások előtt. Ez Süllyedőföld. Ott van még Ködföld, ahová becsempésztem egy kis Tibetet és Perut, illetve Csorbaföld, amiről még nem sok szó esett, de oda kerültek a finnugor népek mitológiái. Szükségem volt területre, ahol elhelyezhetem ezeket a hagyományokat és felépíthetem a gondolatrendszereket. A legfontosabb számomra az volt, hogy egy olyan világot teremtsek meg, amelyben ez a történet elképzelhető. Amelynek a szereplői gondolkodhatnak úgy, ahogy. Ne csak az legyen meg, hogy milyen ez a világ, hanem az is, hogy miért ilyen. Ennek a háttere még nem bontakozott ki teljesen, ez a feladat a második kötetre vár. 

A regény két része közül én az elsőt érzem erősebbnek és ezt az erősséget az elbeszélői hangban találom. A második rész kicsit talán olyan, mint egy hagyományos fantasy, a váltás feltűnő. Miért váltott omnipotens elbeszélőre és engedte el Cselezüst hangját?

Először is a kihívás miatt. Tudni szerettem volna, hogy képes vagyok-e egymás mellé helyezni két teljesen különböző elbeszélői hangot úgy, hogy az működjön. Én is az első részt érzem jobbnak, bár erről más kritikusok mondtak már épp ellenkezőt is. Azért tartom jobbnak, mert ilyet, ezt az elbeszélésmódot már próbáltam korábban.

Én nem is minőségi különbségre gondoltam, hanem arra, hogy míg az első rész egy formabontó koncepció, hiszen egy még meg nem született magzat nézőpontjából indulunk, addig a második rész ott van, ahol már sok fantasy korábban. Mintha visszafordult volna egy klasszikus irányba. 

A második részben egy olyan történet hangzik el, amely valóban megfelel egy bizonyos sablonnak, de pont azért, mert magán a regényen belül is kitalált történet. Voltaképp nem egyéb illúziónál. Erre a pontra rámutatott a szerkesztőm is: a hasadt tudatú Lánglélek története nehezen érthető. Olyan visszatekintés ez, amelyet az ember (a hős) önmaga köré szőtt (és amely pozíciójából adódott), akár egy mítoszt. Nem arról van szó, hogy hazudik. Minden megtörtént, csak éppen egy szerep mögött, amely bár nagyon tetszetős, mégiscsak illúzió. 

A regényben megjelenő nagy veszélyt a megfoghatatlan és érthetetlen Hollók jelentik. Nem tipikus főellenségek, inkább legendás alakok, akiktől mindenki retteg, de senki nem tud róluk semmit. 

A titkukra fény fog derülni, de remélem, hogy a legendás atmoszféra megmarad ennek ellenére is. Az, amit róluk mesélnek nagyjából igaz. Természetesen tele vannak a történetek ellentmondásokkal, ahogy minden legenda. A szóbeli hagyomány nem tud ellentmondás nélkül fennmaradni. A Hollók olyan lények, akik már mindent elveszítettek, ami az emberi világhoz köthetné őket. Pont elég szenvedés jutott osztályrészül nekik, mivel kiskoruk óta ki vannak szakítva a szeretetből. 

Az egész hármastáji világ arra épül, hogy kizárja magából a negyediket, a Hollókét. Mi történik akkor, ha ez a negyedik eltűnik vagy éppen már nem jelent veszélyt?

Harmóniabomlást. Nem tűnik el az értelem, csak felborul. Mivel a Hollók nem tudnak már gondolkodni, ezért nem is irányíthatnak. A kérdés az, hogy mégis ki vezérli őket, és ő hogyan gondolkodik a Hármastáj világáról. Nem egyszemélyes főellenségre kell gondolni, nem is hiszem, hogy a világ gondjait egyetlen főgonosz kiiktatásával meg lehetne oldani.  Éppen most találkoztam valamivel, ami nagyon beleillett volna a regény világába. Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényében megjelenik egy régi történelmi hagyomány, egy toborzási módszer, amely Közép-Ázsiában dívott sok száz éven át. Fiatalembereket raboltak el és brutális módszerekkel, szörnyű koponyasérülésekkel gondolatnélküli katonákat gyártottak belőlük. És ez nem a huszadik század, hanem a tizenötödik! Ajtmatov regényében példázatként jelenik meg ez arra nézve, hogyan is bánik egy nagyon zsarnoki hatalom az alattvalóival. Ez eléggé hasonlít ahhoz, ahogy én a Hollókról gondolkodom.

Korábbi kritikákban felmerült, hogy a regény sok vendéggondolatot használ és bizonyos helyeken más fantasy regényekhez hasonlít. 

Nem tagadhatom le, hogy másoktól tanultam a szakmát. Nem feltétlenül fantasyre építek, mert nagy hiányosságom, hogy nem nagyon olvasom a műfajt. Nem is azt akartam írni. Csak azért lett mégis az, mert rá kellett jönnöm, hogy másként nem működne. Megpróbáltam. Van változat mágikus realista megoldásra, önéletrajzba rejtett mesére, de sehogy sem volt jó. Viszont sok mítoszt és népmesét ismerek és ezekre támaszkodtam végül, ahogy, azt hiszem más fantasy írók is. Talán így lehet kapcsolat az ő műveik és az enyém között. 

Hol tart most a második kötet?

Lassan készül, sokkal lassabban, mint szeretném. Nagy energiákat mozgósít bennem az írás, nem lehet csak úgy leülni és írni pár oldalt. Új szereplők lépnek fel, sok jelenet fog mágusok közt játszódni, megtartom a kétfelé bontott elrendezést, kicsit ugyan átalakítva, de nem lesz új nézőpontszereplő. Párbeszéd a két elbeszélő között nincs, hiszen az egyik beszél a másikhoz és az a másik nem válaszol. A kézirat Lánglélekhez szól, Cselezüsttől. Lánglélek nem is tudna válaszolni az időeltolódás miatt, de valószínűleg, ha volna rá lehetősége, se tenné meg. Ráadásul elindul egy hadjárat, amitől nagyon tartok. Nagy kihívás megírni, de legalább a végeredményt nem sejti senki, ahogy láttam, eddig egyetlen kritikus sem tudta megjósolni. 

Mikorra várható a megjelenés?

Nagyon reménykedem a jövő évben. Még azt sem látom, a kézirat mikor lesz kész és azután még rengeteg munka vár ránk a szerkesztőmmel. Az első kötet is hónapokon keresztül tartó párbeszédet jelentett, és úgy vélem, ez most sem lesz másként. 

Készítette: Veréb Árnika

A fotókat Timár Krisztina engedélyével használjuk