A homályállapot a tudat erős beszűkülésével járó rendellenes lelkiállapot, melyben szélsőséges érzelmek társulhatnak érzékcsalódásokkal, ezt követően pedig emlékezetvesztés történik, így a beteg emlékképek nélkül bír a valóságos szituációval összhangban nem álló cselekvéseiről.
Mi az oka a témaválasztásnak?
Mindig is közel állt hozzám a művészettörténet, Van Gogh képei különösen nagy hatást gyakoroltak rám, illetve egy szakmai tanulmányút keretében lehetőségem nyílt megtekinteni az Amszterdamban őrzött képeket, amely azóta is meghatározó élményként él bennem.
A személyes kötődés mellett egyrészt az elmúlt és az idei év is a Van Gogh testvérpárhoz kötődő évfordulók időpontjai, másrészt a története a legtragikusabb művészsorsok egyike számomra. Mindemellett sajnos úgy gondolom, hogy sok Van Gogh-ja van most a hazai tánc szakmának is, és itt bizonyos művészek el nem fogadására, meg nem becsülésére gondolok.
A Van Gogh testvérpár – feltehetőleg öröklött hajlamú – epilepsziában szenvedett, így a betegség tüneteként gyakran előfordult, hogy “elméjükre köd borult”. Honnan merítettél ihletet, hogy a Van Gogh testvérpár példáján keresztül mutasd be a homályállapotot?
A sorrend éppen a fordítottjaként alakult, mivel Vincent élete és a Theohoz fűződő viszonya adta elsősorban az inspirációt. A homályállapotra Van Gogh patográfiájának tanulmányozása közben bukkantam, ami egy izgalmas rétegnek bizonyult a koncepciómhoz. Az előadás célja, hogy új nézőpontból ismerhessük meg a festőóriást, és ehhez az elgondoláshoz tökéletes perspektívának bizonyult a szintén elmegyógyintézetbe kényszerült fivér szemszöge, illetve maga a betegség (epilepszia), pontosabban annak egyik tünete, a homályállapot.
Milyen mértékben lelhetők fel Van Gogh posztimpresszionista stílusjegyei az előadásban?
A vizuális dramaturgia, valamint a mozgásanyag bizonyos elemei reflektálnak Van Gogh ecsetkezelésére és a folyton mozgásban lévő, örvénylő formáira, illetve megjelennek a képeiből jól ismert motívumok absztrahált mozdulatok formájában is. Az asszociációnak nagy szerepe volt az alkotási folyamatban, mivel törekedtünk arra, hogy ezek a szimbólumok ne pusztán csak mímelve legyenek.
Mesélj az alkotófolyamatról!
Az előadók (Szilágyi Krisztián, Zelei Péter) fizikalitásából és a saját mozgásvilágom elegyéből létrejövő jelenetekhez rendeltem O. Horváth Sári “szövegtöredékeit”, mely egyrészt a saját írásaiból (amely a festő képeinek impressziójából), másrészt egy kisregényből (Judith Perrignon: A fivérem volt...) született meg. A létrejött etűdökhöz Szabó Kristóf (KristofLab) készített színpadképet, hangsúlyosabbá téve az előadás sajátos világát. Lakos Fanni külső szemként, Bodor Johanna mentorként látott el szakmai visszajelzésekkel. Más formában, de ettől függetlenül az előadás létrehozásában vitathatatlanul segítségemre volt Sarlós Flóra Eszter (produkciós vezetőként) és Kovács Brigitta (kommunikációs munkatársként) is. Őszintén és boldogan mondhatom, hogy a létrejött produkció valóban egy közös alkotási folyamat eredménye, és jó érzéssel tölt el, hogy sikerült az alkotásban résztvevők számára is „közös üggyé” válnia az előadásnak.
Mit jelent számodra a mozgásszínház?
Hogy mit jelent számomra és miért hívom annak ezt az előadás ellent mond egymásnak. A verbalitás használata miatt nemigen nevezhető mozgásszínháznak, azonban fontosnak éreztem jelezni, hogy nem tánc, és legfőképp nem tiszta tánc előadásra invitálom a nézőket. A mozdulatok túlnyomó többségének gesztus értéke van, melyek túlmutatnak a tartalom nélküli, esztétikus formákon. Ahhoz, hogy a mozgásanyag „olvashatóvá” váljék, a befogadó részéről is szükség van a képzettársítás belső folyamatára, így a mozgás, szöveg, vizuál és hang együttes értelmezése nyújt a közönség számára egy követhető dramaturgiát. Ezért látom inkább az előadás hasonlóságát a mozgásszínház kifejezési formájával, mint a kortárstánccal.
Mi lenne az előadásod mottója?
„Nem úgy kell ábrázolni a dolgokat, amilyenek, hanem amilyennek érezzük.” (Van Gogh)
A november 11-i IZP estek két előadásáról bővebb információ a MU Színház honlapján tekinthető meg.
Fotó: Szabó Kristóf (KistofLab)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése