Súgópéldány

A tavaly bemutatott, szintén kortárs operához hasonlóan a Marnie című darab alapja ismét egy film, amelyet Alfred Hitchcock 1964-ben készített Winston Graham regényéből. A pszichothriller legújabb feldolgozása pedig a 2017-ben az Angol Nemzeti Operában, idén ősszel pedig a Metropolitan Operaházban bemutatott opera, melynek zenéjét Nico Muhly szerezte, a rendezője pedig Michael Mayer.

A cselekmény Angliában, az 1950-es években játszódik, ehhez megfelelő díszletek és jelmezek szerepeltek a darabban. Marnie ruháját emelném ki, hiszen az ő megjelenése mindig nagyon egyedi és rendkívüli nőies volt. Ez azért fontos, mert minden férfit megbabonázott tulajdonképpen a szépségével, így első ránézésre is erős hatást kellett már keltenie. Bizonyos jeleneteknél négy énekesnő vette őt körül, különböző, de egyszínű ruhákban. A négyes tagjai rendkívül hasonlítottak egymásra és Marnie-ra is, hajszínben és kinézetben, hiszen ők tulajdonképpen Marnie többi személyiségét prezentálták vizuálisan. 

A történet Marnie titkokkal teli életéről szól. Éppen akkori munkahelyén indul a darab, majd nem sokkal később kirabolja a céget és felszívódik. Mint kiderül, nem ez az első eset, hogy ezt megteszi, és mindegyik „rablás” után egy új személyiséget kreál magának. Ám a darabban a következő helyen felismeri őt új főnöke, és amikor az ominózus kifosztásra kerülne a sor, a férfi leleplezi őt. Ennek következtében a nőnek engedelmeskednie kell volt főnökének, majd férjének, hiszen a titkát megtudta.  Mindennek dacára Marnie mégis a rendőrség kezére jut végül. Ám pont ekkor derül fény anyja hazugságára, így az addig életében viselt teher megszűnik, ráadásul a rákényszerített férjétől is megszabadul, így, bár bilincsre tartva a kezét, mégis azt mondja, hogy „szabad vagyok”.

A látvány már rögtön a darab elejétől meghatározó volt és szinte odatapasztotta az ember szemét a színpadra. Könnyen és gyorsan mozgatható díszleteket használtak, amit férfi némaszereplők mozgattak. Ők egyébként ezenkívül is többször megjelentek, általában amikor Marnie egyedül volt. A háttérben és a kulisszafalakon pedig szinte folyamatosan vetítettek; a darab elején például Marnie különböző „arcait” láthattuk.

Isabel Leonard játszotta a főszerepet, Marnie-t, aki már megjelenésében is hiteles volt a szerepre. Az énekesnőnek vonzó, fiatal és férfiakat megbabonázó külsővel kell rendelkeznie, ami Leonardnál érvényesült. Marnie karaktere és jelleme nem egy egyszerű és tipikus eset, hiszen egyrészt finom, nőies benyomást kelt, másrészt egy erős és egyébként férfiaktól független nő. Azonban legbelül mégis egy törékeny, az anyjától erősen függő jellem, aki ebből a lelki traumából kiindulva alakította ki tulajdonképpen bűnöző életét. Tehát egy igen összetett figura, akinek minden helyzetben máshogy kell viselkedni, attól függően, hogy kivel beszél – itt célzok arra is, amikor magányosan jelenik meg és a terveit mondja el áriába bújtatva.

A címszereplő előbbi főnökét, majd férjét, Mark Rutlandet Christopher Maltman játszotta. Mark megítélése számomra kettős, hiszen jó férje akar lenni Marnie-nak és szereti is a nőt, azonban kényszerházasságra kényszerítette, ami, akárhogy is nézzük, negatív szerepben tünteti fel őt. Maltman alakításában, látványban mindenképpen a pozitív és gyötrődő férfialak kerül hangsúlyosabban előtérbe.

Öccse Terry Rutland azonban inkább az ellentáborba sorolható, hiszen a darab végén az ő közbenjárásával tartóztatják le Marnie-t. Iestyn Davies kontratenor énekelte a szerepet, aki egyébként a már említett tavalyi Az öldöklő angyal című darabban is játszott. Davies hangja akkor is és most is kifogástalan volt. Kontratenort egyébként sem mindennapi dolog hallgatni, pláne, ha valaki ennyire kiemelkedő, mint ő. Ahogy említettem, inkább a negatív karaktert képviselte, és erős kontraszt volt érezhető a hangja és a viselkedése között, ami kiemelte őt a szereplők sorából.

Muhly zenéjét a Metropolitan zenekara Robert Spano kortárs zenei karmester vezényletével keltette életre – az előadás egyébként Spano első szereplése volt a New York-i Operaházban.  Az előadás érdekes, végig feszültséggel teli volt, az embernek nem tudott közben másra koncentrálni, csak az eseményekre és a lassan napvilágra kerülő titkokra. Lebilincselő opera, igényes és minőségi zenével, megfelelő rendezéssel, amely ötvözi a múltat és a jelent, mégsem billen el egyik irányban sem és bár technikai eszközöket használ olykor, mégsem szakítja ki a hetven évvel ezelőtti kontextusból a történetet.

Írta: Kovács Alexandra

Fotók: Ken Howard / www.metopera.org, Sara Krulwich / www.nytimes.com