Puccini A Nyugat lánya című operája volt idén a harmadik Met-közvetítés. A darab egyik különlegessége, hogy 1910-ben, ott, a New York-i Metropolitan Operaházban volt a bemutatója, amelyet Toscanini vezényelt.
Az opera témája talán kicsit kilóg a megszokottak közül: az 1800-as évek Amerikájában járunk, egész pontosan az aranyláz idején, Kaliforniában. A Polka nevű kocsmába térnek be az aranyásók és felvilágosítást kapunk az életükről. Kicsit talán hosszúnak tűnt az expozíció, és a különböző mellékszereplők egy-egy kiemelt története, ám a későbbiekben szükség volt erre a felvezetésre, hiszen itt a férfiak és Minnie kapcsolata is bemutatásra kerül. Miután kiderül, hogy mindenki őt, Minnie-t várja, meg is érkezik a címszereplőnk, aki a kocsmában dolgozik, közben pedig a férfiakat tanítja, olvassa nekik a Bibliát.
A rendezés az aranyláz idejére helyezte a darabot, tehát korhű volt (ez az időszak egyébként Puccinival is egybeesik – rendezte: Giancarlo Del Monaco). Az első felvonásban a Polka berendezése nagyon praktikus, hiszen szinte akárhonnan énekeltek, be lehetett látni, mégsem a csupasz színpad volt előttünk, hanem egy konkrétan berendezett kocsma, hatalmas pulttal. A színpad mélysége miatt pedig különleges hatást keltett a pult hosszanti elrendezése; nem tűnt távolinak, hanem szinte magába szippantotta a nézőt. Az impozáns díszletek és jelmezek pedig filmszerű hatással bírtak. Mindez igaz a második felvonásbeli Minnie-házra, valamint az harmadik részre, amely a házakkal körülvett utcán játszódott, háttérben a hajnal közeledtével pedig fokozatosan megvilágosodott a szín.
Eva-Maria Westbroek (Minnie) mondhatni, hogy az egyetlen női szereplő a darabban – a nála dolgozó asszony néhány mondat erejéig énekel; sőt, női kórus sincs, úgyhogy igencsak férfi uralta darabról van szó. Ezért fontos, hogy Minnie-t ki alakítja, hiszen abszolút illeszkednie kell a figura által implikált jellemhez. Egy független, bátor, erős nőről van szó; aki, természetesen, a Puccini-hősnőkhöz hasonlóan, egyedül van, férfi nélkül. De vágyik rá, a szerelemre, és Dick Johnsonban megtalálja azt, amire addigi életében várt, odaadja neki az első csókját. Bár Johnson hazudott neki, Minnie nem hagyja el, szerelmük legyőz mindent. Westbroek nem volt kiemelkedő szereplő, bár voltak szép megszólalásai, de összességében nem illet rá a szerep.
Jonas Kaufmann (Dick Johnson), a világhírű német tenor a darab egészében maradandó és kimagasló alakítást nyújtott – mondhatnám, hogy a tőle elvárható módon, hiszen nem méltatlanul ismerik őt szerte a világon. Hangban és játékban egyaránt teljesített, az előadás csúcspontja pedig egy értelműen az általa énekel Ch’ella mi creda libero e lontano ária volt. Ezután ugyan nincs szünet a tapsnak, de a közönség ennek ellenére is tetszést nyilvánított, kissé megakasztva ezzel a darabot.
Carlo Bosi olasz tenor Nick szerepét játszotta; ő szintén a kocsmában dolgozik, Minnie-vel és különös, de ő nem az udvarló és csodáló férfiak táborához tartozik, inkább egyfajta apaként jelenik meg. Bosi alakítása nagyon meghatározó volt, Nick karaktere egyébként is hálás, hiszen egy rendkívül pozitív és őszinte szerep.
Ismét egy szép rendezés és megvalósítás került színpadra, amely a darab cselekményéhez hűen ragaszkodott, ám mégsem vált unalmassá. Marco Armiliato karmester vezényletével a zenekar összehangoltan, gyönyörűen keltette életre Puccini különleges zenéjét és ezzel elkalauzolt minket a kétszáz évvel ezelőtti vadnyugatra, a cowboyok világába.
Írta: Kovács Alexandra
Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése