„A próbaterem védett hely, ahonnan semmi nem juthat ki, csak a végeredmény, ami a színpadra kerül”

Kovács Gerzson Péter koreográfus és az általa alapított TranzDanz Társulat több mint harminc éve aktív és meghatározó alakja a szakmának. Noir címmel január 17-én mutatják be legújabb előadásukat a MU Színházban. A Krasznahorkai-világot is idéző előadás kapcsán irodalom és tánc kapcsolatáról, inspirációkról, és témaválasztási tendenciákról Kovács Gerzson Péterrel beszélgettünk. 

Számos díj és elismerés, és nem utolsó sorban tapasztalat után hogyan látod a kortárs táncelőadásokat inspiráló problémákat, érzéseket? Milyen visszatérő elemeket látsz a témaválasztásokban?

Most is úgy van, ahogy ez lenni szokott, alapvetően két nagy témakör foglalkoztatja az alkotókat: az életkorukkal is összefüggő, személyes kérdések, dominánsan az identitás, a kapunyitás, a szerelem, stb., és a társadalmi környezet problémái, amelyeket habitusától, ízlésétől, felkészültségétől függően ki-ki másként, illusztratívan vagy elvontabban fogalmaz meg. A megrendelésre, évente más-más úgynevezett nagy magyar művész életművére vagy aktuál-kultpol tematikára készülő munkák külön kategóriába tartoznak. 

A Noir című legújabb előadásotok leírásában Krasznahorkai László a Báró Wenckheim hazatér című írásából választottatok egy idézetet, amelyben a félelem szó, érzés áll a középpontban. Miért éppen ez a pár sor került a leírásba?

A színház világában, még operák esetében is, ahol a banális történet csak apropó a zenéhez, a darabokhoz kötelező jelleggel kínálnak szüzsét, röviden összefoglalják a mesét, felsorolják a főbb szereplőket, magyarázatot fűznek hozzá, kontextusba helyezik… Ezeknek a leírásoknak, részben kedvcsinálóknak célja a néző orientálása, a produkció értelmezésének az alkotók által kívánt irányba terelése. Én már jó ideje, bár teljesítem a darabjaimat befogadó színházak szüzsére vonatkozó elvárását, több-kevesebb sikerrel igyekszem elkerülni, vagy legalábbis mérsékelni a nézők előzetes befolyásolását, ezért a talányos szövegek, amelyek a produkciók megfejtésének feladata alóli felmentés helyett csak némi hangulati, érzelmi kapaszkodót kínálnak. A hivatkozott idézetben valóban megjelenik a félelem kifejezés, amit egy nagyon furcsa, szürreális környezetbe ágyaz a szerző (KL). Számomra ez a kontextus (ide másolhatnám a teljes 178-179-180. oldalakat), és ez az időtlenség, vagyis a megálló és a folyamatosan haladó idő együttes érzékelése legalább olyan fontos, mint a hozzá kötődő, részben belőle is eredő félelem. 

Társulatod honlapján szintén egy (magyar) író, Esterházy Péter pár sorát olvashatjuk. Milyen kapcsolat van közted, tágabb értelemben pedig az előadásaitokat megelőző alkotófolyamat és a kortárs magyar irodalom között? 

Ismerjük a Márai mondást (szöveget): „Gondold meg, hogy csak az ember olvas.” Kissé szigorúbban: az ember olvas. Lehetőleg mindent. Tudományost, ismeretterjesztőt, szépirodalmat, ponyvát, külföldit, magyart. Ha kortárs irodalomból több magyart fogyasztok, mint külföldit, az azért van (ha így van, nem tudom), mert a közösen megélt jelenek, múltak egy közös referenciális rendszerben (kultúrában) jelennek meg. Így az elmerülés, feloldódás, utazás bennük-velük evidens, kézreálló és tanulságos, még ha néha én is úgy érzem, mint azt Esterházy mondta a 2016-os könyvheti megnyitójában: „Hacsak nem magyarról magyarra szinkronizálunk, amire időnként szükségünk volna”…

Hogyan és milyen módszerekkel kötötted össze ezt a két műfajt a Noir című előadásotokban? 

Ez régi nóta, mármint a nem verbális és a verbális művészetek kapcsolata. Azon túl, hogy a mondatokba rendezett szavakkal kifejezett fogalmi gondolkodás egész sikeresen utat talált a zenéhez, a képzőművészethez, építészethez, a képalkotás legkülönbözőbb módszereihez, a tánc esetében az absztrakció – sajnos – sok esetben még mindig nem evidens eljárás. Így aztán az írott forrásokra, inspirációra hivatkozó táncos produkciók a legtöbb estben illusztrációk, ennek megfelelően didaktikusak és primitívek, vagy még azok sem, csupán üres díszítmények. A Noiron nem érdemes tételesen számon kérni a Krasznahorkai szöveget. A könyv egy általam, mindannyiunk által jól ismert világ költői reflexiója, sűrítménye, egy, a valóságra való hivatkozással teremtett olyan világ, amelynek groteszk, szürreális, naturalista és álomszerű képeit átélve talán tisztábban láthatjuk az előbb említett valóságot.

Milyen képi, hangi világot idéztek meg a Noir során? 

Érdekes figyelni, hogy változnak a képalkotási megoldásaim az évek során, miközben vannak konstans stiláris elemei is. Az utóbbi darabjaimból lassan eltűntek a színek, még korrekciós fóliák sincsenek, fekete-fehér kontrasztra épülő, mondjuk, linómetszetre emlékeztető képek sorából állnak. (Nemrég dolgoztam egy kolléga produkciójában, amit viszont gazdagon színeztem, tehát nem ábrándultam ki belőlük!).A zenei környezetet Kovács Jeromos szállítja ismét, aki naprakész a legfrissebb elektronikus zenei irányzatokban, ezekből választott hangmintákra építi a Noir zenéjét.

TranzDanz társulatod kapcsán hogyan tudnád megfogalmazni; mi a csapatotok védjegye? 

Ez itt az ars poetica helye lenne, ha jól értem, de most nem terhelném az olvasót egy hosszú, a témát kellő részletességgel kifejtő válasszal. Maradjunk egy egyszerűbb, strukturális jellemzőnél, aminek vannak tartalmi elemei is: az elmúlt 31 évben (1987-ben volt az első TranzDanz előadás!), a fogalmazásmódunk és mondandónk karcosságának változásai ellenére, sikerült fenntartanunk a szellemi függetlenségnek azt a mértékét, ami máig megakadályozza számunkra egy stabilabb, kiszámíthatóbb és tervezhetőbb működési struktúra kialakítását.

Hogyan jellemeznéd a TranzDanz alkotó- és próbafolyamatait? 

A próbák a folyamat utolsó, legrövidebb szakaszát jelentik, a felkészülés egy új produkcióra adott esetben akár évekig tarthat. Ez jelenthet célzott anyaggyűjtést, de jelentheti a téma spontán érlelődését is. Miután a megszületik a döntésem a produkció megvalósításáról, egy sor praktikus teendőt kell elvégezni: pénzt kell szerezni (pályázni), befogadó helyet kell találni (ez mára számunkra felér egy kalandtúrával), ki kell választani a stábot (először is a táncosokat, aztán a darab előre sejtett igényei szerint a többieket: jelmeztervezőt, videóst, zeneszerzőt, kellékest, stb.) és próbatermet is kell szerezni a gyártáshoz. Mindezeket a szereplőket, tényezőket több körben egyeztetni és a megvalósítás során többször is korrigálni kell. A próbaterem aztán az a védett hely, ahol bármi megtörténhet és ahonnan semmi nem juthat ki, csak a végeredmény, ami a színpadra kerül. 

A TranzDanz / Kovács Gerzson Péter Társulata: Noir című előadásról bővebb információ a MU Színház honlapján érhető el.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése