Borbás Edina regénye, a Kék Macska, a századfordulós Budapest világába kalauzolja az olvasókat, hogy a fikció és valóság határán lebegve bepillanthassunk a Monarchia botrányhőseinek életébe. Az elképzelés kitűnő, és bár a történelmi hitelesség több helyen megbicsaklani látszik, kellemes olvasmánynak ígérkezik a történet.
A cselekmény színhelyéül a címben is megjelenő Kék Macska lokál szolgál, ahol egy igazi Hamupipőke-történet bontakozik ki. A regény íve világos: a tisztességes polgárlány-szolgálólánynak nevelt Eliza vidékről felkerül Budapestre, majd számos kalandos esemény után a mulatóban kap állást, ahol a karriere is fellendül és a szerelem is rátalál. Közben mellékszálként Carola Cecília drámájába és munkásságába is betekintést nyerhetünk, rajta keresztül pedig a szerteágazó mellékszálakon barangolhatunk 1901 Budapestjében. Mindamellett, hogy egy klasszikus, jó értelemben vett ponyva struktúráját követi – és teljesíti be a regénnyel kapcsolatos elvárásainkat – talán ez az egyetlen ígéret, amit a mű saját magával szemben támaszt és be is tud tartani. Ugyanis mind a karakterábrázolás, mind a történelmi hitelesség tekintetében hiányosságok mutatkoznak, amik bár csak részben róhatók fel a regénynek a zsáner sajátosságai miatt, mégis rontanak az összképen.
A főbb karakterek, annak ellenére, hogy az írónő egyértelműen kijelöli az olvasó számára, hogy kit tartson jónak vagy rossznak, kidolgozottak, és a lehetőségekhez mérten mélyek és összetettek. A mellékszereplők ennél kicsivel szegényesebb lélekkel bírnak, belőlük csupán a fő tulajdonságukat, például Máli gonoszságát ismerhetjük meg, nincs lehetőség arra, hogy közelebb kerülhessenek hozzánk ezek az emberek. Talán Poldi bácsi az egyetlen, aki ebből a sorból kilóg, ám ez logikusnak hat annak fényében, hogy megjelenései milyen hatással vannak a főszereplők életének alakulására.
Egyértelműen a három főszereplő, Eliza, Somossy Károly és Carola Cecília a legkidolgozottabbak, ám ez a kidolgozottság nem feltétlenül jelent életszerűséget és logikusságot is. Somossy és Carola Cecília esetében ez még nem is annyira feltűnő, hiszen könnyen túllépünk a tényen, hogy a lokáltulajdonos idős korához képest (hiszen a valóságban itt már 70 éves is elmúlt) meglepően friss szellemmel és fizikummal bír – ha úgy tetszik kortalan. A díva „macskás” természete (amivel egy-egy mozdulatát sűrűn jellemzik) pedig már-már szájbarágósan reflektál a helyre, ahol dolgozik (és ahol az életben sosem dolgozott). Eliza esetében azonban annyira a történeten van a hangsúly, hogy az írónő sorra esik bele a saját maga állította csapdába.
Egy tanult (hiszen többször elhangzik, hogy tanították írni, olvasni), ügyes polgárleány elképzelhetetlen, hogy ne ismerje saját korának etikettjét, társalgási szokásait, és még akkor is, ha egy kis faluból jött, rendelkeznie kellene azokkal az ismeretekkel, amik elegendőek ahhoz, hogy a (szintén elhangzott) választékos beszédével el tudja mondani jövetelének célját, felmérje a beszélgetőpartnerének társadalmi helyzetét és ahhoz méltóan kezelje. Egyértelmű, hogy ennek hiánya a cselekmény alakulását segíti elő, ugyanakkor mégis feltűnő, hogy a naivsághoz itt butaság és a talpraesettség hiánya is társul. Ám mivel a tanulási folyamat íve szépen van megrajzolva a regényben, talán még ez sem zökkenti ki az olvasót annyira, mint a történelmi hitelesség csorbulása.
Mivel nem történelmi regényről van szó, nem kérhető számon a művön, hogy minden ló arra a macskakőre lépjen, amire lépett 1901-ben, bár a beharangozóban ihletforrásként megjelölt valós események okán akár fel is merülhetne ez az igény az olvasóban. Azt azonban már joggal várhatjuk el, hogy az elénk helyezett századfordulós Budapest szabályrendszere logikus és jól felépített legyen. Hogy ez nem történik meg, leginkább a tegezés-magázás viszonyrendszerének esetlegességeivel magyarázható.
Ez ugyanis az a pontja ennek a regénynek, ami lényegében a határt képezi a hiteles és hiteltelen között. Ha ugyanis következetes lenne, hogy ki tegez le kit, milyen helyzetben, milyen pozícióban, az elfedné a történelmi hamisság érzetét. Így viszont szüntelenül zakatolhat a fejünkben, hogy üzleti partnerek hogy tegezhetik le egymást, de tovább is mehetünk: idős szolgáló a bajbajutott kisasszonyt, szalonhölgy a gazdag urat, katonatiszt a katonatisztet, vagy éppen miért teremti le az udvarias kislányt a polgárleány, amiért lemagázza. Ennek okán pedig az sem világos, hogy a polgárleány-szolgáló miért magázza a szerelmét, akivel titkon csókot vált. Ugyanakkor azt viszont fontos megjegyezni, hogy nem minden szereplő szájából hamis a tegeződés, Carola Cecíliáról köztudott, hogy az Orfeumon belül mindenkivel tegeződött a valóságban is. Mivel ez az apró, tegezős-magázódós momentum az egész mű meghatározó jelenségévé válik, szinte eltörpülnek a gyorsan, kapkodva elvarrt szálak, amik mindenki számára a boldog végkifejletet hozzák el.
De kell-e egy ilyen történetben mindenkinek szép vég? Mindenki számára elégséges-e az a lezárás, amit kapott? Nyilvánvalóan Melanie és Gigi története még csak akkor kezdődik, Carola Cecília „anyasága” is egy boldog kezdet ígéretét hordozza magában. Ha belegondolunk, egyedül Eliza története zárul le végérvényesen a regény végén, és úgy, ahogy lényegében többiek élete, ez a mű is csak az ígéretes kezdet vízióját hozza el.
Borbás Edina: Kék macska
Álomgyár Kiadó, 2018, 368 oldal
Írta: Vass Antónia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése