2018. december 20-án mutatták be az Átriumban a 12 dühös ember című darabot, Császi Ádám rendezésében (a Kultúrbrigád és az Átrium előadása). A mű alapja Reginald Rose azonos című tévéjátéka (1954), amelyből később filmet is készítettek (1957).
A darab rövid leírása nem mutat rá a felmerülő problémákra, ezeket az előadás során tapasztaljuk meg, ássuk bele magunkat mélyebben. Viszonylag egyszerű a történet: a 12 esküdtnek egyhangú ítéletet kell hoznia egy fiúról, akit az apja meggyilkolásával vádolnak; bűnös vagy sem.
Az első szavazásig egyértelműnek tűnik a döntés, aki megszólal, az mind a fiú ellen van; ám a döntő pillanatban az egyik férfi (Gyabronka József) mégis másképp szavaz. Mindannyian fáradtak, hosszú napok állnak mögöttük és le akarják zárni az ügyet, de ebben az esetben a szavazás nem érvényes, mert a döntés nem egyöntetű. A Gyabronka által játszott szereplőn keresztül indítja el tulajdonképpen a lavinát és ennek következtében a nézők számára fokozatosan derülnek ki a gyilkosság részletei, annak minden apró szegmensére kitérve.
A darab a 20. század első felében játszódik, Amerikában. Az Átriumban bemutatott darab jelmez (Moskovits Krisztina) és díszlet (Molnár Zoltán) terén pedig ezt a kort idézi fel, nem helyezte át a jelenbe a darabot – legalábbis nem látványban.
Mivel a cselekmény, amely tulajdonképpen egy hosszas beszélgetés, vitatkozás, egy szobában játszódik, a szereplők mozgása és beszéde adja meg az előadás dinamikáját. Ennek függvényében például a darab eleje, ahol megismerjük a helyzetet, kissé lapos az elkövetkezendőkhöz képest, ám a szavazástól kezdve felgyorsul az előadás és onnantól kezdve folyamatos izgalomban tartja a nézőt.
Mucsi Zoltán kiemelkedik a többi szereplő közül, hiszen ő az utolsó ember, aki végül átáll a nem bűnös pártra, így az ő végszavával lehet lezárni az ügyet. Végül kiderül, hogy miért volt nehéz őt meggyőzni: saját fiával (aki megütötte őt) vonta párhuzamba a gyanúsított fiút – ezt megelőzően pedig a generációk közötti különbségekre is többször utalt. A darab során rengeteg humorral is találkozunk a komoly téma mellett, ezek nagy részét pedig Mucsitól hallhatjuk, a rá jellemző cinikus hangsúllyal és egyéni komikummal.
A Brasch Bence által alakított karakter az egyik legszélsőségesebb szereplő. Idegengyűlölete elsősorban az Amerikába bevándorlókra (a darabban: migráns) vonatkozik, többek között Mihályi Balázsra, aki szerepe szerint egy Kelet-Európából emigrált férfi. Sokat céloz a hazája helyzetére, amelyből egyébként az ország nevét nem tudjuk meg. Politikai hangvételű dolgokat is említ, például, hogy náluk egy ember is elég ahhoz, hogy elítéljen egy másikat, akár úgy, hogy az illető nem is bűnös.
A darabban számos aktuális utalás megjelent, a mai magyarországi helyzettel kapcsolatban. Ide sorolnám a migránsozást (az eredeti darabban a feketéket említik meg, itt azonban ez már minden bevándorlóra kiterjesztett, negatív hangvételű megnevezés), az adófizetők pénzének ellopását és a „mi soha nem vetemednénk arra…” kezdetű mondatot is. Mindezek egyébként beilleszkednek a darab nem mai környezetébe. Így lehet egy darabot aktualizálni, ugyanakkor megtartani az értékeit és a mondanivalóját.
Írta: Kovács Alexandra
Fotók: Mészáros Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése