Kedd, péntek vagy vasárnap, mindegy. Mindegy, hogy melyik nap történik, de mindig bele sikerül szédülnünk helyzetekbe, amiket nem tudunk megoldani. A MU Színházban bemutatásra került KB35 Inárcs társulat A tökéletességen innen című darabja Szivák-Tóth Viktor rendezésében ezeket a töredékeket és töréseket mutatja be a hétköznapokból.
A társulat – ahogy írják is magukról – civilekből áll, akik munkájuk mellett színházi neveléssel, közösség építéssel és előadások létrehozásával foglalkoznak, tevékenységeik dráma-pedagógiai módszereken alapulnak. Az előadás is egy ilyen csoportos alkotómunka gyümölcse. Mindezeket érdemes tudni, mielőtt megnézzük az előadást, hiszen, nem az ún. „nagyközönség” igényeit igyekszik kielégíteni, sőt tán nem is akarja. A lelkesedés és izgalom, amivel a társulat a színpadon jelen van már-már egészen megható. A színpad egyszerű tere ezekkel az amatőr színészekkel, vagyis sokkal inkább eleven emberekkel töltődik fel.
Az amatőr színjátszás (és egyben a társulat) egyik legüdítőbb hozadéka, hogy a párbeszédek néha jobban tudnak élni, a mondatok gyakran hitelesebben tudnak igaziak lenni, szemben a kiművelt, professzionális színészek egyenartikulációival . Nem az elhasznált sémákat látjuk viszont, és ez már önmagában egy dicséretre méltó dolog. Mert igen, mernek egymás szavába vágni, és ez pontosan az, ami általában történik, mikor két vagy több ember kommunikál egymással .
Noha lelkesedés van bőven, ezt kívülről a (nem bennfentesként érkező) néző -akárcsak személyem- nem biztos, hogy ugyanúgy tudja élvezni, mint a beavatottak. Ennek köszönhetően egy kissé zárt világot kapunk .
Megismerünk sorsokat, pontosabban három történetszálat, melyek keresztezik egymást, de problémáikhoz, még ha ismerősek is, nehéz közel kerülni, mivel a karakterek túl egysíkúak ahhoz, hogy igazán komolyan lehessen őket venni. Az elnagyolt figurák mind kulcsszavakhoz rendelhetők, de ettől még távoliak maradnak, holott a témák, amiket feldolgoznak nagyon is közeliek. Az, hogy elsiklunk a másik mellett, hogy folytonos egzisztenciális szorongásainkkal kell szembe néznünk, hogy fel kell tennünk a kérdést: mennyire vagyunk messze a céljainktól, továbbá, hogy nem tudjuk kezelni az autoritást, mert csak félünk, de azt sem merjük megmondani magunknak, hogy kitől/mitől. Hogy a szavaink, életeink üresen konganak egymás mellet. Miért nem tudunk közös nevezőre jutni?
Az előadás drámai szituációkat villant fel, de nem csúszik el a túlzás irányába. Mindenki úgy birkózik meg (vagy épp nem birkózik meg) a mindennapi hülyeségeivel, ahogy csak tud. Nem mondják meg, hogyan is kéne élni, mint ahogy a figurák is külön-külön a saját ügyes-bajos életükkel sem tudnak boldogulni. Nincsen különösebb megoldás, nem kapunk kész válaszokat, tökéletlenek vagyunk, és ez rendjén van. Mert nem is kellenek megoldások, mivel épp csak belepillantunk a tetszőlegesen kiragadott élethelyzetek egy metszéspontjába. Ennek a válasznélküliségnek köszönhető, hogy a néző a továbbiakban is tudja morzsolgatni magában a témákat.
A formanyelv, amely szellemében megszületett az előadás nem tűnik egy egységes, következetes világnak. Inkább adja azt az érzetet, mint mikor a tv előtt bambulva az ember kapcsolgatja az adásokat és három műsor közt vacillál. Egyiket sem nézi, mégis mindegyiket egyszerre, így mosódnak össze a szálak-szereplők. Az előadás háromnegyedénél megjelenő kortárs tánc cezúrát képez, amit nehéz beágyazni az addig látottakba, és összekapcsolni az utána következő közös tánccal. Megnyílik a szavak nélküli világ, ahol a mozdulatok magyarázzák a belső érzéseket, viszonyokat. Csakhogy, inkább tűnik az alkotócsoport közösségi élményének, mint sem ragaszkodáshoz egy koherens előadás feltételeihez. Viszont az az energia valóban irigylésre méltó, amivel a csapat működik. Talán kevéssé szól a közönségnek, mintsem a közösségnek, de ha egy sugárzó, lelkes csapattal akarjuk elütni az időt, erre éppen megfelel.
Írta: Hegedüs Fanni
Fotók: MU Színház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése