Súgópéldány

Az Operaház idei második premierje Ponchielli Gioconda című operája volt, melyet 2019. február 22-én mutattak be. A Victor Hugo drámája nyomán átdolgozott darabot 20 éve játszotta utoljára az Operaház, most pedig Almási-Tóth András művészeti igazgató rendezésében került a közönség elé. A Gioconda vetélytársát, Laurát alakító Gál Erika operaénekesnővel beszélgettem az előadásról.

Enzo és Laura szerelméről nem sokat tudunk meg az operában. Bár lett húzva a darabból, de ezzel kapcsolatban benne maradt minden?

Laura részéből nem húztak semmit. Enzo és Laura szerelmének kezdete a Victor Hugo-drámában van benne és onnan lehet tudni, hogy ők egy pár voltak, aztán Laura kényszerházasságra lépett Alvise-zal, Enzot pedig kitiltották Velencéből. Barnaba barcalorája ki lett húzva, és néhány kórusszám, de a mi kapcsolatunkról szóló részből semmi. De nem volt hiányérzetem, azok alapján, amit a rendező mondott, aki a drámát is alapul vette, hitelesen tudtuk eljátszani a jeleneteinket. Nekem erről a Don Carlos Erzsébetje jutott eszembe, hiszen ott is megvolt a nagy szerelem, aztán jöttek a társadalmi elvárások, csak Erzsébet nem ment ezekkel szembe, tehát más lett a végkifejlet. Bizonyos szempontból hozzá hasonlóan képzelem el Laurát is.

A rendező hogy vezette fel a darabot, hogyan helyezte el? Elsősorban a színpadon megjelenő vízre gondolok itt. 

Almási-Tóth András azt mondta, hogy gyakorlatilag a víz azért van, hogy elválassza a szereplőket. Abban a korban Velencében mindenki besúgó volt, nem bízhatott az ember senkiben, mindenki félt mindenkitől. Az emberek közötti közlekedés nehéz volt és ezt próbálja szimbolizálni a víz is, ami elválaszt, tehát nem lehet egyszerűen odasétálni a másik emberhez, hanem hidakon, kerülőutakon, vízen keresztül kell átgázolni, hogy elérjünk egymáshoz.

A vízen kívül más érdekesebb, szokatlanabb dolog is van a darabban, például Alvisét belógatják egy gondolában, míg a vakasszonyt és Laurát is szobával együtt a színpad fölé emelik.

Ez a szoba egy intim helyet jelképez a darabon belül. Az első felvonásban egy kápolna, majd a harmadik felvonásban Laura és Alvise szobája, míg végül Gioconda szobája. Ez egy zártabb tér, ahol az intimebb jelenetek játszódnak. Például a ravatalomnál, amikor felmegy a szoba, az pusztán praktikus okból van, hogy nekem ne kelljen ott mozdulatlanul körülbelül fél órát feküdni, köhögés és minden nélkül. Hiszen közben lemegy az Órák tánca, a harmadik felvonás fináléja, Gioconda ária és Gioconda-Enzo duett is.

Mennyire stabil ez a szoba?

Már megszoktam. Az első próbán megijedtem egy kicsit, mert ingatag, nem szabad rajta mozogni. Tehát amikor felmegyek, akkor nem tudok róla leszállni, végig ott vagyok az ágyon – habár most már fel merek ülni és nem fekszem végig. De mivel nincs hely, ezért ott lógok a zsinórpadláson. Mivel nincs kikötve, ezért ha nagyobbat mozdulnék, akkor belengene, így jó, ha az ember nem mozog rajta, amíg a levegőben van.

Giocondát, a címszereplőt nem szereti viszont az a férfi, akiért ő azonban odavan. Ez általában nem így van az operákban.

Igen, ez a darab pont arról szól, hogy senki nem abba szerelmes, akibe szerelmesnek kellene lennie. Gioconda szerelmes Enzoba, de Enzo Laurát szereti. Szerintem Alvise szerelmes Laurába, de ez viszont már nem érvényes. Barnaba pedig szerelmes Giocondába. A rendező mondta is, hogy társadalmi rang alapján egyébként úgy kerülnének párba, hogy Gioconda Barnabával, hiszen mindketten utcai énekesek, így ők összeillenek. Én mint Laura passzolok Alvisével és Enzoval is, de csak Enzoval kölcsönös a szerelem. Sőt, a darabban van arra való utalás is, hogy Gioconda Alvise ágyasa volt, és a szolgáltatás elmaradt díját ki is fizeti a nőnek az első felvonásban. A drámában ez jobban felszínre kerül, az operában kicsit furcsán veszi ki magát ez, hiszen Gioconda nem sokkal előtte mutatkozott be Alvisének. 

Ön most egy olyan szerepben van, ami nagyon pozitív, tekintve néhány másikat, ami nem feltétlenül az. Például a Sábában, a Don Carlosban, az Aidában, az nő, aki csak akarja a férfit, de őt nem akarják. Itt viszont a címszereplő, Gioconda az, akit mellőznek ebből a szerelemből. 

Mindig jó pozitív figurának lenni. Emlékszem, a Rigolettoban nagyon sokáig énekeltem Maddaléna szerepét. Akárhogy énekelhettem, az emberek nem szerették a figurát, mert mindenkinek Gilda volt a kedvence. Szegény Gilda, én pedig milyen gonosz vagyok, hogy elbánok vele. Sok idő volt, mire rájöttem, hogy függetlenítsem a művészi teljesítményt a figura jellemétől. Az emberek nyilván vonzódnak valamilyen karakterhez és drukkolnak neki, de ez általában nem én voltam. Szóval jó érzés végre, hogy szeretik az embert és jó pozitív személyiségnek lenni. A másik ilyen karakter, akit nagyon szeretek, az a Nabuccoból Fenéna, habár az egy jóval kisebb szerep a Laurához képest. 

Az előadás végét tekinthetjük egy nyitott befejezésnek, hiszen nem tudjuk meg pontosan Gioconda megissza-e a mérget.

Mindenkire rá van bízva, hogy mit gondol. Az eredeti kotta fordításában, amelyben a zeneszerzői utasítások is benne vannak, az van írva, hogy Gioconda tőrrel szíven szúrja magát, és Barnaba nem hal meg, tehát ezt is rendezése válogatja. 

Egy interjúban azt mondta, hogy nehéz ez a szerep. Pontosan mit ért ezalatt?

Azt gondolom, hogy ez egy csúcsszerep, egy álomszerep lehet, nem egyszerű. Olyan technikai tudás kell hozzá, hogy ezzel nem lehet pályát kezdeni. A Gioconda, az Enzo szerep is nagyon nehezek. A Barnabát nem tudom megítélni, mert szerintem Alexnek (Alexandru Agache – a szerk.) már semmi sem nehéz. Szeretek benne lenni nagyon, mert énekelni is szeretek. Ráadásul szép dolgokat énekelni és pozitív hőst alakítani, ez mind jó. Minden szerepben van azonban kihívás. Talán a Sába volt az utolsó olyan szerep, amitől kicsit tartottam és most ez. A Sábában az ember felskálázik és fent végigénekli a szerepet. Itt azonban lent-fent-középen is szólni kell, nagyon erősen és a zenekar is nagy alattunk, tehát ez egy technikás szerep. Számomra az Alvise-duett a legnehezebb, mert egy nagy massza, és nagy a zenekar a közép lágé alatt. Ráadásul mindezt bírni kell fizikailag és idegileg is.

Amikor a ruhában, a vízből szedi össze a virágokat és ruhadarabokat, amiket Alvise kidobált, az egy mozgalmasabb cselekvéssor, ahol még énekelnie is kell. Az egész darabra jellemző ez az aktívabb mozgás, amely viszont nem minden operára érvényes.

Ez kihívás, de azt gondolom, hogy jó. Tudom, hogy felgyorsult a világ, hogy mások az elvárások, hogy egy musicalben vagy egy operettben milyen színvonalon kell a szereplőknek táncolni és játszani, mondjuk más énekesi kvalitást is igényel az az előadás. De amíg nem megy az éneklés rovására, addig szerintem izgalmas és jó kipróbálni különböző dolgokat, nem énekes ellenes a rendezés. Nem volt könnyű, főleg a víz, a lépcsők és a nagy ruhák miatt, hiszen meg kellett szokni az új dolgokat és ügyesen kezelni, de nem rossz. Ez nem egy kiforgatott, megerőszakolt rendezés. Én ilyen téren elég konzervatív vagyok, de szerintem a rendezés, a színpadkép, a jelmezek mind gyönyörűek. Úgy gondolom, hogy a szép és a látványos kell az embereknek, ezért jönnek, erre van szükségük. A mostani előadást nem tartom modernnek, nem öncélú, nem rendezőcentrikus, arról szól, amiről a darab.

Készítette: Kovács Alexandra

Fotók: Berecz Valter / opera