Súgópéldány

A Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről nem tocsog a vérben, nem riogat torz szörnyetegekkel, nincsenek benne emberevő sorozatgyilkosok, se az árnyak közül előbukkanó kísértetek, mégis megelőlegezném neki az év legjobb horrorkötete címet. Karin Tidbeck a skandináv folklór hátborzongató elemeit vegyíti a hétköznapi élet sokszor kiszámíthatatlan, észszerűtlen fordulataival, majd hozzáadja az általa kreált teremtményeket és helyszíneket, ezzel létrehozva egy olyan magánmitológiát, amely egyszerre ismerős, mégis sejtelmesen idegen. 

A horrorszerzőknél nem szokatlan ez a fajta univerzumépítés, elég, ha a legnépszerűbbre, H.P. Lovecraftra gondolunk, aki egy olyan összefüggő, sötét világot teremtett novelláiban, hogy a popkultúra jelentős része még ma is abból táplálkozik. De említhetném Veres Attila legutóbbi könyvét, az Éjféli iskolákat is, ahol a látszólag össze nem függő novellák között gyakran észrevehetünk valamilyen kapcsolódási pontot. A Rénszarvas-hegyben is felfedezhető ez a tendencia, a visszatérő elemek egy olyan megismerhető, vagy inkább kiismerhető világ illúzióját keltik, melyben látszólag otthonosan mozoghatunk, hogy aztán padlóra vigyen egy olyan váratlan gyomrossal, amire egyáltalán nem voltunk felkészülve.

Mert a történetek alapvetően kiszámíthatatlanok. Hiába gondoljuk azt néhány novella elolvasása után, hogy kiismertük az írónő stílusát, a következő írásával újra meg fog döbbenteni. Soha nem tudhatjuk, hogy mi fog kisülni az aktuális borongós, álomszerű atmoszférával átitatott, hátborzongató apátiával és eszköztelenséggel megírt történetből. Tidbecknél a cselekmény öntörvényűen kavarog, valami beteges álomlogika szerint egyik pontból a másikba, gyakran a lezáratlanság érzését hagyva maga után, nagyjából úgy, mint egy David Lynch-filmben. De éppen ebben a lezáratlanságban rejlik a varázsa, mert az értelmezések végtelenségével kecsegtet. Nem rágja az olvasó szájába a megoldást, hagyja, hadd agyaljon még napokig az olvasottakon. Ehhez a koncepcióhoz remekül illik az a puritán, gyakorlatilag dísztelen nyelv, amelyet Karin Tidbeck használ. Az ilyen szürreális világokat nem kell túlírni, a titokzatosságához az is hozzátartozik, hogy nem ismerjük meg részletesen a benne létező különös tárgyakat, lényeket, helyszíneket. Ezzel a lecsupaszított nyelvvel az író még több feladatot bíz a képzeletünkre, ami dicséretes és becsülendő vállalás. 

Tehát a novellák remekül működnek külön-külön, mindegyiknek van egy sajátos hangulata, mégis összeköti őket valami, ettől pedig egészében is erős és egységes lesz a kötet. És még a kötet világán belül is léteznek kisebb elkülönülő szigetek, ilyen például az Augusta Prima és a Matrónák kettőse. Mindkét történet ugyanabban az időn kívüli, gyakorlatilag isteni világban játszódik, ahol nagy hatalmú lények a gyengébbek megalázásával töltik végtelen életüket, és ahol az állandó zabálás jelképezi az élet örök körforgását. Nem sokat tudunk meg erről a bizarr helyről és groteszk lakóiról, éppen csak annyit, hogy történeteiktől édesen lágy melankóliába süllyedjünk, és a fejünkre húzott takaró alatt nyitott szemmel bámuljuk a sötétséget. 

Több helyen is olvastam már, de azért én is leírom: a Rénszarvas-hegyet nem szabad egyszerre végigolvasni. Biztosan úgy is nagy élmény lehet, de ezeket a félelmetes gyöngyszemeket érdemes lassan kiélvezni, komótosan adagolni. Akárhogy is, mindenképpen ajánlom az elgondolkodtató, hátborzongató történetek kedvelőinek, a közelgő őszi, borongós estékre ideális olvasmány.

Karin Tidbeck: Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről
Agave Könyvek, 2019, 172 oldal