1975. július 30-án eltűnt Jimmy Hoffa – s hogy mi lett vele, ki ölte meg (ha megölték), az évtizedeken át rejtély maradt. Hoffa neve a magyar olvasónak talán nem sokat mond, de fénykorában mindenki ismerte Amerikában: részben úgy, mint aki óriási érdemeket szerzett az amerikai szakszervezeti mozgalomban, részben pedig úgy, mint aki – köztudottan – jó kapcsolatokat ápol a maffiával, pontosabban ő az ország egyik legfőbb maffiózója.
Charles Brandt könyvének elolvasása után az ember garantáltan máshogy fog tekinteni a XX. századi amerikai történelemre – nemcsak Hoffa gyilkosát ismerjük meg belőle: egy olyan embert, aki a második világháborúban megtanult hidegvérrel ölni, s ezt a képességét a maffiával összefonódott szakszervezetek számtalanszor felhasználták; nemcsak azt, hogy egy profi gyilkos hogyan lehet egyúttal – a maga módján – mélyen érző ember; hanem azt is, hogy milyen megdöbbentő mértékben befolyásolták a mindenkori amerikai vezetés politikai döntéseit a szervezett bűnözés érdekei – miközben ádáz küzdelem is folyt a „keresztapák” ellen.
Charles Brandt könyve nem hollywoodi történet – nem „jó fiúk” és „rossz fiúk” harcáról szól, hanem egy zavaros, erkölcsi dilemmákkal teli, távoli (vagy talán mégsem olyan távoli?) világról, amelyben lélegzetelállító gengszterfilmek peregnek – a valóságban.
Brandt könyve alapján készült Martin Scorsese új filmje, olyan nagyszerű színészekkel, mint Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci, Anna Pacquin és Bobby Cannavale.
CHARLES BRANDT a „true crime”, azaz a dokumentarista bűnügyi regény műfajának legnagyobb mestere Amerikában, számos fontos könyv szerzője. Témáit saját praxisából meríti: sajátos kihallgatási technikát dolgozott ki, amellyel különlegesen fontos és bonyolult ügyeket tudott megoldani Delaware állam főügyészhelyetteseként. Miután hosszú évek munkájával megoldotta a „Jimmy Hoffa-ügy” rejtélyét, s megírta róla ezt a nagy sikerű könyvet, jelenleg a „Dallas-ügyön”, azaz Kennedy elnök meggyilkolásának rejtélyén dolgozik.
„Ha tudni akarja, mit éreztem azon a gépen, sajnálattal kell közölnöm, hogy semmit. Nem olyan ez, mint amikor az ember csatába indul. Eldöntötték, hogy festeni kell, és kész. Persze most nem érzem jól magam, ha rágondolok. A nyolcvanas éveimben járok. De ha akkoriban érzékenykedett valaki, lehettek akármilyen erősek az idegei, a feszültség felgyűlt benne, és úgy megzavarhatta, hogy akár ostobaságot is csinálhatott. A háború megtanított rá, hogyan tartsam kordában az érzéseimet, amikor menni kell.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése