Egy olyan kultúrában, ahol a magyar szerzők mellett főként amerikai vagy nyugati írók regényeivel találkozunk, már-már kuriózum beleásni magunkat egyéb nemzetek irodalmába. Jón Kalman Stefánsson könyve ráadásul nem a fesztelen szórakozásra vágyó olvasót célozza meg, az író sokkal inkább saját népe kultúráját vetíti rá a lapokra.
A halaknak nincs lábuk alapérzése az elveszettség, de nem az a fajta, amikor az ember hirtelen azt sem tudja, hogy mit csináljon. Ez az elveszettség ott csörgedez a főhős, Ari vérében, gyerekkori barátja – aki végig narrálja ezt a végtelennek tűnő napot – gondolataiban, az izlandi életérzésben. Talán nem is jellemezhetné más jobban a történet helyszínét és világát, mint az első kiemelt tételmondat: „Keflavíkban három égtáj létezik: a szél, a tenger és az örökkévalóság”. És valóban úgy tűnik, hogy ez a kisváros parttalan, mégis nagyon élesen körülhatárolható, hiszen mindentől elzárt, víz veszi körül, lakói szoros közösséget alkotnak. Az egész miliő a Száz év magány Macondóját idézi fel, de az izlandi Macondóból van kitörés.
Ari is megpróbálja, elhagyja gyerekkorának ikonikus helyszínét, hogy aztán évekkel később mégis visszatérjen. Lépéseit hűen követi – hol fizikailag, hol csak gondolati síkon – barátja. Megfoghatatlan kapocs köti őket össze, elmosódnak a tér- és idődimenziók, egy pont után már követhetetlen – és nem is fontos követni –, hogy mi történik meg ténylegesen, és mi zajlik csupán a főhős fejében. Bár már maga a visszatérés is végtelenül hosszúnak tűnik, valójában nem más ez, mint egy önismereti utazás: az ember szembenézése önmagával.
Ebben az önvizsgálatban pedig az olvasóval együtt Ari vissza-visszarepül a múltba is, felelevenítve az izlandi kisváros több évtizedes történelmét. Lépésről lépésre sejlenek fel boldog és keserves pillanatok, csalódások és hibák, kirakós-darabokként állnak össze a menekülés és visszatérés valódi okai, és a felismerés, hogy egészen apró momentumok is gyökeresen megváltoztathatják az embereket. A végén pedig nem marad más, mint a megbékélés és megnyugvás. Keflavík úgy tűnik el a sötétségben, mintha sosem létezett volna. A sötétben pedig tapinthatóvá válik a mindenhol és mindenben jelenlévő halál.
Mindezt Stefánsson nem csomagolja akciódús jelenetekbe, nem alkot szövevényes, kibogozhatatlan kapcsolatrendszert, egyszerűen a maga letisztultságában ábrázol mindent. Kapaszkodót a múlt és jelen hálójában a fejezetcímeknek is tekinthető tételmondatok jelentenek, amelyeket az író cölöpökként ver a földbe iránymutató gyanánt. De nem is címek ezek, hanem életigazságok, amelyek bár elsőre akár klisének is tűnhetnének, kontextusukban mégis örök érvényűvé válnak.
„Jusson majd eszedbe, amit mondok: az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre.”
A megtisztulási folyamat, amin Ari az útja során végigmegy, azonban korántsem idillikus, és nem pusztán filozófiai síkon működik. A főhős ugyanis a regény csúcspontjain megvívja a maga drámáit, hiszen az események és emlékek folytán az elveszettséghez lépten-nyomon társul a hiány, a bűntudat, a hazátlanság érzése. Ez utóbbi olyan erős, hogy a kötet bizonyos pontjain uralkodó elemmé is válik. A cím is ezt a gyökértelenséget hivatott sugallni. Ari – aki egyben megtestesíti az átlagos izlandi embert is – nem találta a helyét Keflavíkban, elment, és bár sikeres lett, gondolatai vissza-visszatértek Izlandra. És most, évekkel később, a biztos mankó már nem azt az arcát mutatja, ami az emlékeiben él. Idegenné vált.
Nem állítom, hogy aki ezt a könyvet elolvassa, az megérti az izlandiak gondolkodásmódját – hiszen hogyan is lehetne egy egész nép kultúráját 360 oldalnyi fikcióba sűríteni –, de annyi bizonyos, hogy Stefánsson közelebb hozta hozzánk az izlandi életérzést, és Ari úti élményén keresztül bepillantást nyerhetünk az északiak életébe, mindennapjaik küzdelmeibe. Ari vívódásai, döntései, a hazájához való kettős viszonya pedig az európai ember számára is megfogható, ismerős, egyszerűen: emberi.
Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk
Typotex Kiadó, 2018, 368 oldal
Írta: Vass Antónia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése