Súgópéldány

„Hagyd megtörténni a dolgokat, legyen az szépséges vagy rémes!/Soha ne add fel,/mert semmi sem véges!”

Ezzel a Rilke idézettel fejeződik be a Jojo Nyuszi című tragikomédia, amely megtanít minket arra, hogyan Heil Hitlerezzünk helyesen, a horogkereszt-beállásra és a zsidók sikeres felismerésére. Na meg persze még sok másra.

A legtöbben furcsának, sőt szürreálisnak gondolnánk egy háborús filmet Jojo Nyuszi címmel, amelyben Hitler egy tízéves fiúval szaladgál és táncol, vagy stresszes helyzetekben cigarettával kínálja. De miután végignéztük Taika Waititi moziját, lehet, hogy sajnálni fogjuk, hogy az Élősködők annyi Oscart bezsebelt, a Jojo Nyuszinak pedig mindössze a legjobb adaptált forgatókönyv díja maradt.

A nálunk január óta látható film főszereplője Jojo Betzler, (Roman Griffin Davis) egy magányos kisfiú a Harmadik Birodalom ideje alatt, aki nem tudja bekötni a cipőfűzőjét és ugyanazon az agymosáson ment keresztül a Hitlerjugend-táborokban, mint a többi gyerek. Leszámítva azt az aprócska tényt, hogy a legjobb (képzeletbeli) barátja maga Adolf Hitler (Taika Waititi). 

Jojot az anyukája, Rosie neveli (Scarlett Johansson), mivel az apja eltűnt a háborúban, a nővére pedig meghalt. A fiú kétségbeesetten tartozni akar valahová, és bár a Jugend-táborban úgy érzi megtalálta a helyét, hiányzik belőle a kegyetlenség, amiért a többiek ki is gúnyolják. Miután véletlenül felrobbantja magát egy gránáttal, úgy megsérül, hogy nem tudja folytatni a kiképzést. Ezért Klepznendorf kapitány (Sam Rockwell), egy félszemű, iszákos, kiképzőtisztté lefokozott katona, önkéntes feladatokkal látja el. 

Jojo egy nap rájön, hogy az anyukája egy lányt rejteget. Elsát (Thomasin McKenzie) a fiú először a nővére szellemének hiszi, de aztán rájön, hogy „sokkal rosszabb”: egy zsidó. Jojo, meg sem kell említenünk, utálja a zsidókat, és Elsa sem táplál gyengéd érzelmeket a nácik iránt. A Führer azt tanácsolja a fiúnak, hogy égesse porig a házat, és fogja Winston Churchillre, de ő inkább megpróbál tárgyalni a lánnyal. Így végül megegyeznek, hogy nem szólnak a Gestapónak, hisz akkor mindketten nagy bajba kerülnének. Jojo elkezdi a Juhú Zsidó! című könyv megírását, amely segít a „jó árjáknak” a mesebeli szörnyekként leírt, szarvas, pikkelyes, szárnyas zsidókat felismerni, Jojonak és Elsának pedig egy csomó veszekedés után megkedvelni egymást.

A rendező-forgatókönyvíró Taika Waititi zseniálisan kombinálja a szívszorító és vidám pillanatokat, a paródiát a hátborzongató valósággal, az apró emberi pillanatokat a náci birodalom fanatizmusával, mindezt megfűszerezve egy kisfiú felnőtté válásának harcaival. A film bár rengeteg témát vonultat fel, mint a háború, az emberek közötti gyűlölet mibenléte, coming of age, szerelem, bizalom és felnőtt férfivé vagy nővé válás, mégsem érezzük túlzsúfoltnak. A sokrétűség és a polgárpukkasztó témák bár nem mindenkinek jönnek be, a néző már az első öt perc után el tudja dönteni, hogy Jojóval tart-e vagy sem.

Aki igen, az látni fogja, hogy Waititi humorral a gyűlölet ellen elve milyen nagyszerűen beválik. És ezért a színészeknek is köszönetet mondhatunk, akár a politikáról vitatkozó és vacsoraasztalt csapkodó tízéves Jojót megformáló Davisnek, akár a Rosie-t alakító Johanssonnak, aki kénytelen direkt módon is egyszerre anyát és apát játszani, valamint megtesz mindent, hogy a gyerekéből ne váljék gyűlölködő, paranoid náci. 

De Taika Waititi alakítása teszi a filmet egyedülállóvá, hiszen hol parodizálja Hitlert, hol pedig úgy tűnik, mintha maga a Führer elevenedne meg szónokolva és hadonászva a vásznon. Az összes karakter kidogozott és erős, mint a túlélésért harcoló zsidó lány, a Jojo életét megmentő, iszákos de hatalmas szívű Klepznendorf, vagy Yorki, Jojo második legjobb barátja. (Merthogy az első hely nyilvánvalóan a Führernek van fenntartva.)

A film viszont nem épp korhű, hiszen a borzalmak egy részét megpróbálja elkendőzni, ezért az eredetinél egy sziruposabb náci Németországot mutat be. Ennek hangulatát a német Beatles-számok teszik egyedivé, de hozzájárulnak az egyenruhák és kosztümök, meg a felvonultatott, változatos „Hitlerjugend-hobbik” is: például a fiúknak a könyvégetés, gránáthajítás, lövészárokharc, kötélhúzás, késhajigálás, célzás, klónsétáltatás, propagandaosztogatás, a lányoknak pedig beágyazás, sérülések ellátása és nem utolsósorban a teherbe esés.

Mindezek ellenére a Jojo Nyuszi egy elgondolkodtató és megható alkotás, mert bár a humor hol jópofa, hol – a rendezőhöz híven – pimasz, komoly üzenete van. Az elején talán furcsa felnövéstörténetnek tűnhet, de nem elég ennyivel leírni. Való igaz, hogy a Jojo Nyuszit maximum kétszer lehet újranézni, hiába a kényes témákat érintő infantilis humor. Mégis, a mód, ahogy a film bemutatja Jojo harcát a korszellemmel, az érzéseivel, a háborúval és magával a Führerrel, kiemelkedővé teszi a filmet. Megmutatja nekünk, hogy milyen jelentősége van egy cipő bekötésének, a pillangóknak és legfőképpen a táncnak.

Tehát a Jojo Nyuszi egy a nácikat sikeresen kifigurázó szatíra, amely végül mégis megtanít minket arra, hogy a remény melyik zugában rejlik a szívnek és, hogy nincsenek olyan sötét idők, amelyek ki tudnák űzni onnan.

Írta: Szabó Iringó

Fotók: Fórum Hungary