SÚGÓ + – A bennünk élő gyermek naplójából

Magyarországról nézve hajlamosak vagyunk egy egészen más világnak képzelni Ázsiát. Más kultúra, máshogy működnek az emberek is, gondoljuk olykor. A vietnámi szerző, Nguyen Ngoc Thuan regényében azonban ismerősek számunkra a szereplők, azok viselkedése, érzésvilága. Ismerős a cinkos összekacsintás egymással, jelezvén, hogy mi tudjuk, amit a többiek nem, ismerős a szégyen, miután ok nélkül bántottunk valakit. Ismerős minden ebből a távoli ismeretlenből. 

A Csukott szemmel nyiss ablakot idén márciusban jelent meg magyar nyelven az Európa Kiadónál. Nem napló, csak naplószerű. Nincsenek benne dátumok, vagy megszólítások a bejegyzések elején. Nincs meg a forma, mégis a történetek epizodikus elrendeződésének, illetve a gyermeki, személyes beszédmódnak köszönhetően az olvasó úgy érzékeli a szöveget, mintha egy naplót olvasna.

Utóbbiról, vagyis a stílusról Háy János fordítása gondoskodik, melynek egyik legnagyobb erőssége, hogy nem próbál művi nyelvezetet használni arra, hogy érzékeltesse a mesélő mindössze tízéves korát, hanem rövid mondatokon, illetve apró kifejezéseken keresztül (például anyát maminak szólítja, idősebb férfiakat bácsinak) helyezi el ezt a szövegben. Ez elég ahhoz, hogy megteremtse a megfelelő hangulatot, és mégsem akad fenn az olvasó olykor egy-egy kifejezésen a történetekben való kalandozás közben. 

De milyen történetekről is beszélünk? A tízéves Dung történeteiről. Ő meséli el őket. Tőle tudjuk azt is, hogy egy kis faluban vagyunk, ahol a szülei (mint a legtöbb falubeli) a rizsföldeken dolgoznak. És hogy ő, mármint Dung, pedig iskolába jár. Élményeket gyűjt, amelyeket meg is oszt velünk. Például azt, hogy csúfolták a farkasfoga miatt, és ezért egészen addig nem mert mosolyogni, amíg az apja meg nem nyugtatta. Úgyszintén elmeséli, hogy milyen féltékeny volt, mikor az apja megengedte egy idegen gyereknek, hogy a kertjükben pihenjen, és hogyan élte meg a szégyent, miután elijesztette azt a másik gyereket. Beavat az önzésébe, mikor összebarátkozott a közelben lakó apácákkal, és nem akarta, hogy bárki más is a barátjuk legyen, meg az uralkodási vágyába, amikor (a barátaival együtt) elvette egy koldus fiától annak őrizgetett dobozát. 

Mindezekkel kontrasztban a történeteiben találkozunk a bájjal is, ahogyan a gyerekek titokban ajándékokat hagynak egymásnak a tanári asztalon, vagy a baráti szeretettel, amikor Dung csak azért szólítgatja a legjobb barátját Tít, hogy kimondhassa a nevét, hiszen „nincsen annál csodálatosabb, mint a nevükön szólítani azokat, akik a legközelebb állnak hozzád”

A tízéves fiú szemén keresztül bekukucskálhatunk a körülötte lévők életébe is. Itt pedig rengeteg veszteségre bukkanunk. A játékos szomszéd, Húng esetében például egy elvesztett ujjra, amiről Dung így emlékezik meg: „Az emberek, mikor elveszítenek egy darabot a testükből, elveszítenek egy darabot a boldogságukból is. Szegény Húng bácsi régen tízujjnyi boldog volt, de most már csak kilencujjnyi boldog tud lenni. A tizedik ujj lett az ő szomorúsága”

Ott van továbbá az öreg Tu, akinek egyedül a törzse maradt ép, miután próbált megmenteni egy gyermeket bombatámadáskor – sikertelenül. Aztán a már említett Húng és felesége, Hong szülés közben veszítették el babájukat. Maga Dung kétszer került igazán közel a végzethez: először Hien nővér (az egyik apáca) halálakor, másodszor pedig miután legjobb barátját, Tít megmarta egy mérgeskígyó. Hogy lehet mindezt elviselni? Dung mamája szerint „a szeretet segít kibírni a szenvedést, nem az orvosságok. Amikor osztozunk valaki szenvedésében, az nekünk nem hoz több szenvedést, csak segítünk abban, hogy a szenvedő könnyebben bírja a saját fájdalmát”

A veszteségek mellett a titkok kísérnek végig minket Dung történetein. Korábban már említettem a tanári asztalon hagyott ajándékokat és a koldus fiának dobozát. De ott van még Dung tanárnője is, aki néha kék, néha piros cipőben járt az iskolába, míg nem Dung elárulta neki, hogy ő a kéket szereti jobban. Onnantól (amíg tönkre nem ment az a bizonyos kék cipő) mindig abban járt. Olykor összenéztek, és tudták, hogy ez a kettejük titka. Az öreg Tuval azt tartogatták, hogy mikor a karjait vesztett férfi szólt, hogy „Kezeim!”, Dung ugrott, és „kölcsönadta” a végtagjait az idős úrnak. A könyv legtragikusabb titka Tíé volt, aki nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen arról (Dungon kívül), hogy megmarta egy mérgeskígyó, ezért inkább elbújt Dungék kertjében a jázminbokrok alá. 

Nos, Dung elárulta nekünk a titkait. Kendőzetlenül mindent: gyengeségeit, a boldogságát, a szégyenét. Nem bújt el magyarázatok mögé, nem ferdítette el a miérteket. És mindezen őszinteséggel együtt, minden elkövetett hibája ellenére, végig szeretni tudtuk őt. Talán éppen az immáron közös titkaink miatt. 

Nguyen Ngoc Thuan: Csukott szemmel nyiss ablakot
Európa Kiadó, 2020, 200 oldal

Írta: Kószó Ádám

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése