Az elmúlt időszakban fizikailag kevesebbet lehettünk együtt, de a szellemi kapcsolódást gyakorolhattuk. Utóbbit a Testről és lélekről mesterien jeleníti meg, így érdemes újból elővennünk akkor is, ha már láttuk.
Vágóhídon: az élet több mint a munka
Ugyan már három éve bemutatták Enyedi Ildikó Arany Medve-díjas filmjét, még mindig érdemes róla beszélni. Az Oscarra is jelölt alkotásban egy vágóhídra „utazhatunk el”, egy átlagember számára talán szokatlan látásmódban. A képkockák közötti mélyebb összefüggések a hétköznapoknak egy láthatatlan síkját tárják fel a nézők előtt. Egy olyan réteget, amit csak a szemlélődő egyének vesznek észre. Ebben a filmben azonban mindannyian könnyen átléphetünk ebbe a szerepbe.
A Testről és lélekről mára rengeteg elemzést, dicséretet és kritikát tudhat maga mögött. A célom ezért nem is az, hogy szakmai szemmel vegyem górcső alá, sokkal inkább a történet aktualitását, a jelenre vonatkozó mondanivalóját emelném ki. Hiszen ha napjaink eseményeire gondolunk, egy időre észrevétlenül mi is olyan helyzetben találhattuk magunkat, mint a két főszereplő, Mária és Endre. Ha nem is konkrétan csöppentünk a filmbeli miliőbe, a karantén és a járvány szimbolikusan mégis a vágóhíd ridegségét és távolságtartását hozta el számunkra.
Ahogy újranéztem a Testről és lélekről jeleneteit, egy fontos üzenet bontakozott ki belőle. A film nekem a télről és a hidegségről beszél. Az idei pedig egy kifejezetten hideg tavasz volt, persze nem a hőmérsékletet illetően.
Jégkirálynő belső világában találjuk magunkat
Már a kezdőképek, a hófödte táj, az erdő, a szavasok, a száraz levelek egy tiszta, steril légkört teremtenek. Az újonc minőségellenőr, Mária autisztikus tünetei párhuzamba állíthatók a jégbe fagyott avarral, és a fák között csörgedező patakkal. Belső világát az erdei közeg olyan közvetlenül adja vissza, hogy szinte azonosulni tudunk vele. Én legalábbis nagyon könnyen belehelyezkedtem a bőrébe, még ha személyisége nem is teljesen egészséges. Mintha áthidalhatatlan szakadék lenne a lelke és a külvilág között. De írhatnám az is, hogy a lelke és a teste között, hiszen anyagi valójában nem tudta kifejezni mindazt, ami belül mocorgott. Mégsem gondterheltség sugárzik az arcáról, hanem szenvtelenül tekint mindenre.
A járvány miatt nekünk is meg kellett húznunk a határokat, és a maszk alatt mi sem mutathattuk ki az érzéseinket. Az arcunkat, a mimikánkat fedő háló az emberi metakommunikációt csorbította meg. Azokat a nonverbális jeleket, amelyeknek jelentősége észrevétlenül is nagy. Ahogy Mária esetében láthattuk, a száj nem mindig azt mondja, amit a szív akar. De ugyanezt figyelhettük meg Endrénél, a bal karjára lebénult gazdasági igazgatónál is, aki olyat lát meg a nőben, amit a többi dolgozó nem. Míg ők kigúnyolják, furcsállják, vagy értetlenül állnak vele szemben, Endre szimpatizál vele. A köztük lévő erős kötelék pedig csak akkor nyilvánul meg, amikor kiderül, hogy ugyanarról álmodnak. A kihívás azonban még csak ezután következik. Már lélekben egyek voltak, azelőtt, hogy egymáshoz szóltak volna, a film pedig arról az útról szól, aminek végén testben is eggyé válnak.
Út a férfi és a nő feltámadásához
Ez a folyamat fokozatosan olvasztja fel a rideg, átfagyott jeleneteket. Egyre inkább kitavaszodik, és amikor Mária először nevet, a film végén meghozza a nyarat is. Így Enyedi alkotása mind a négy évszakot körbejárja, még ha a változáson csak a lélek megy is keresztül, és nem a fák lombjai. A vágóhíd ugyanaz a hely marad, a kollégák sem változnak, Endre és Mária azonban újjászületik.
A film bemutatja, hogy férfi és nő hogyan „támasztja fel” egymást szavak és túlzott testi érintkezés nélkül. A lelkek kommunikálnak egymással, amit fizikai síkon nehéz követniük. Gondoljunk bele a világ jelenlegi bizonytalanságába: a kapcsolódást a vírustól függetlenül is különféle „falak” gátolják, például az emberi játszmák, a kifelé mutatott álarcaink, a megfelelési kényszer, az információrengetegben a figyelem szétforgácsolódása, a digitális eszközök mértéktelen használata. A lelki kötődés, amelyen keresztül valóban értjük és érezzük a másikat, eddig nem tapasztalt veszélynek van kitéve.
Szellemi kapcsolódás: neked ér még valamit?
A Testről és lélekről mégis reményt ad. Hiszen egy pszichésen sérült nő és egy fizikailag rokkant férfi szerelme valósul meg benne. Mintha a csonka testet a csonka, vagy csorba lélek egészítené ki. A másik oldalról pedig az elszigetelődött lelket, a biztonságot nyújtó kar ölelése „hozza le a földre”. A történet tehát arra biztat, hogy legyünk nyitottak. Ne csak fizikailag, de szellemileg is, mert ha távolságtartásra is vagyunk kényszerítve, lélekben közel lehetünk. Azt pedig már mindenki maga döntse el, hogy ez neki mennyire fontos.
(A film megtalálható a Cinego online videotéka kínálatában.)
Írta: Tamásfalvi Hanna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése