Súgópéldány

Közhely, de Murakami Haruki tényleg az a fajta megosztó író, akinek az ember vagy imádja, vagy gyűlöli a könyveit. Homályos, sokszor szürreális és bizarr történeteivel az olvasók egy részét magával ragadja, különös, misztikus világába beszippantja. De vannak olvasók, akiket taszít ez a ködös, megfoghatatlan elbeszélői mód, és leginkább egy szépen kivitelezett blöffnek tartják. Új regényében, A kormányzó halálában az író nem lép ki a komfortzónájából, nem hazudtolja meg önmagát, minden benne van, amiért korábbi könyveit szerették vagy utálták az olvasók. Tehát hozza a tőle elvárható színvonalat, de annál semmivel sem többet.

A történet elbeszélője egy viszonylag sikeres, de nem túl ambiciózus portréfestő, aki a feleségével való szakítása után először egy hosszú és magányos útra indul, fél évig céltalanul kocsikázgat az országban, majd beköltözik a legjobb barátja gyerekkori otthonába, ahol korábban annak apja, a híres festőművész is élt és alkotott. A padláson rátalál egy festményre, amely valószínűleg az öreg mester főműve lehet – a kép címe A kormányzó halála –, mégsem kerülhet soha a nyilvánosság elé. A történetben fontos szerephez jut még egy földbe vájt verem, egy titokzatos, gazdag férfi, egy fura kislány, egy csengettyű és egy fülesbagoly is. Magáról a cselekményről lehetne még írni, mert a regényben történnek dolgok, de igazából nem érdemes, mert ezek a dolgok csak a nagy egész szempontjából értelmezhetőek – és Murakamitól megszokott módon úgy is elég nehezen –, konkrét történetszálakat kiragadni teljesen irreleváns.

Ezért nem is magára a történetre koncentrálnék, inkább motívumokra, és általánosságban az elbeszélés mondanivalójára. Ahogy azt már említettem, A kormányzó halálában pontról pontra visszatérnek az író korábbi témái – sokszor szinte szó szerint megidézve egy másik könyvét. Kezdve a főhőssel, aki leginkább csak sodródik az eseményekkel, amiknek látszólag a középpontjában áll, mégis kívülről szemléli azokat, szenvtelen nyugalommal, szinte apatikusan, de valahogy képes a fejlődésre, és végül egészen új ember lesz belőle. Legalábbis nem marad az, aki volt. Aztán ott van a verem – ami A kurblimadár krónikájában egy kút volt –, ahová az ember elvonulhat, hogy megtapasztalja a valódi magányt, hogy szembenézhessen önmagával, számot vethessen az életével, és bekukkanthasson a valóság fátyla mögé.

Murakaminál fontos szerepet kapnak a különc, korukat meghazudtolóan bölcs gyereklányok, és ez ebben a regényben sincs másképp. Ezek a karakterek, akik a gyermek- és felnőttkor határán állnak – már nem lányok, de még nem is igazán nők –, rendelkeznek a tisztánlátás képességével, amivel a még ki nem hunyó naivitásuk és pislákoló, éledező racionalitásuk kusza keveredése ruházza fel őket. A rengeteg furcsa és abszurd esemény mellett itt is gyakran láthatjuk a szereplőket részletesen taglalt hétköznapi helyzetekben, például főzés közben, vagy autómárkákról áradozva. Ezek a túlhangsúlyozott jelenetek csak még inkább kiemelik a regény alapvető szürrealitását, nagyjából úgy, ahogy egy csipetnyi só kiemeli egy sütemény édes ízét. És persze A kormányzó halálából sem hiányozhat a zene, leginkább a komolyzene, ami szintén visszatérő eleme Murakami munkásságának. 

Könnyű kiszúrni ezeket a részleteket, de annál nehezebb a műről összességében, mondanivalóját tekintve beszélni. Már elsütöttem egy közhelyet, de most egy másikkal is élnem kell. Vannak írók, akik gyakorlatilag ugyanazt a könyvet írják, ugyanazt a történetet mesélik el újra és újra. Mint Modiano, akinek az egész életműve az emlékezés, az emlékezet bonyolult és valójában leírhatatlan természetéről szól (ebben a témában persze lehetne másokat is említeni). Murakami majdnem ilyen író. Megvannak a maga sajátos témái és eszközei, amiket minduntalan használ, a történeteit is mindig hasonlóan építi fel, de a végeredmény valahogy mindig egy kicsit más lesz. Fejlődéstörténet, az emberi kapcsolatok abszurditása, a művészet hatalma, az egyén és a társadalom, vagy az egyén és a történelem viszonya.

Erről ír Murakami, de nem szájbarágósan, sohasem valami örök érvényű tanulsággal zárva. Talán azért nem újít a bevett formákon, mert tudja, hogy egy egész életmű is kevés ahhoz, hogy ezeknek a témáknak a végére járjon. Inkább újra és újra felteszi magának ugyanazokat a kérdéseket, aztán újra és újra megpróbál válaszolni rájuk. A maga különös módján.    

Murakami Haruki: A kormányzó halála

Geopen, 2020, 464 oldal

Írta: Böszörményi Márton