Súgópéldány

„A lehetőségek száma végtelen (…), de a döntések száma véges” – adja meg az alaphangot Fehér Boldizsár könyve az első oldalon. Tehát a döntéseknek súlya van. A kérdés az, hogy a nem-döntés súlytalan-e, illetve hogy meddig lébecolhat az életben egy vak majom. 

2018 januárjában jelent meg a Magvető kiadó gondozásában Fehér Boldizsár első regénye, a Vak majom. A történet főszereplője – egyben narrátora – egy huszonhét éves fiú. Az alaphelyzet szerint egy örökölt cégbirodalomnak köszönhetően ő lett az ország legfiatalabb milliárdosa. Nem sokkal később azonban már köztörvényes bűnözőként szerepel a hírekben, hiszen – számára is meglepő módon – a cégcsoportjában rengeteg bűncselekmény történt. Részben a hatóságok elöli menekülés miatt kerül a cselekmény középpontjába egy párizsi utazás. Ezalatt száll meg a főhős egy hotelben, ahol éppen két Nobel-díjas tudós kezd kísérletbe. Ennek lényege, hogy a kutatók felhívják a szálló dolgozóinak, illetve vendégeinek figyelmét a kísérlet létére, majd nem csinálnak semmit, csak figyelik a történéseket.

Miről mesél nekünk ez a könyv? Legfőképp a felelősségvállalásról. Ez rendezi össze és ad ívet az egésznek. A történet elején a főhős eltolja magától a felelősséget: azt gondolja, hogy mivel ő nem követett el bűncselekményt, és nem is utasított senkit ilyesmire, nem is számon kérhető. Mint egy bociszemű kisgyerek, úgy álldogál az életében, feltett kézzel. A lezárás ehhez képest páli fordulat, annak fel-, és beismerése, hogy a nem-döntés is döntés, a struccpolitika pedig pusztán a felelősség alóli mentesülés illúzióját jelenti. 

A Vak majom azonban nemcsak az egyéni, hanem az egymás iránti felelősségről is szól, pontosabban inkább ennek hiányáról. Vissza-visszatér a szülői szál, az instabil mentális állapotú apafigurával, illetve az anyával, aki egyik napról a másikra elköltözik egy görög üzletemberhez, és hátrahagyja az addigi életét – benne a gyerekével. Egy későbbi beszélgetésrészletben esszenciálisan jelenik meg a kettejük közti viszony: „Azt gondoltam, nem vágysz arra, hogy továbbra is a fiad legyek” – mondja a fiú, mire az anyja: „Nagyon tévedsz. Én arra nem vágytam, hogy továbbra is anya legyek.” 

Ha a kezünkbe vesszük ezt a regényt, mégsem egy fröccs melletti melankolikus filozofálást kapunk. Ez pedig a könnyed, humoros stílusnak köszönhető, ami egyben biztos kötőanyagot is jelent a főszereplő személye és a mű tartalma között. A könyv olyan mintha maga a főhős írná,  ami önmagában is játékos megoldás. Erre erősít rá a tér és időbeli csapongás, valamint az olyan kiszólások, mint a „még soha nem írtam könyvet, és fogalmam sincs arról, hogy mi lesz érdekes abból, amit leírok”, amelyből előtűnik egy szerethetően esetlen, a felelősséget – ezúttal az írás minőségével kapcsolatban – hárító fiú képe. 

A humor forrása nem csak a főszereplő gyermeki esetlenségéből, vagy éppen szarkazmusából fakad – amikor megkérdezi tőle a tanár, hogy mi lesz belőle, ha felnő, arra gondol, hogy „talán megpróbálkozom az ipari búvárkodással, vagy én leszek az első ember a Plútón” –, ezeket a többi karakter is alapvetően hordozza magában. Főleg a hotel dolgozói és vendégei komikus figurák. Például a szemorvos Hodgins, aki néhány apró-cseprő jelenségből arra következtet, hogy a tudósok a kísérlet résztvevőit akarják az űrbe küldeni, vagy Svájc franciaországi helyettes nagykövete, aki lassacskán begolyózik az attól való félelmében, hogy a titkos iratokkal teli táskáját el akarják tőle csenni. Ő végül egészen addig merészkedik, hogy fogságba ejti hotelszobájában a két Nobel-díjas kutatót – akik eközben békésen pihengetnek tovább –, és poharat állít a fejükre a hirtelen mozdulatok észrevételének érdekében. 

Szóval olykor elmerengünk, olykor pedig nevetünk olvasás közben. Ami mégiscsak hiányt hagy maga után az az, hogy kétdimenziósnak látszik a történet. Nem érzékeljük hús-vér figuráknak a szereplőket, nem hisszük el a létüket, inkább csak eszközként működnek a műben. Például annak elmeséléséhez, hogy a szálló vendégei – miután szembesültek azzal, hogy egy kísérlet résztvevői – milyen abszurd módokon próbálnak makacsul jelentést adni minden apró jelnek. Megjelenik a már említett anya-fia szál, ami egy kifejezetten drámai eleme is lehetett volna a könyvnek, azonban az olvasó élménye mégsem egy elnehezedő mellkas, hanem inkább egy lemondó vállvonás érzetéhez hasonló. Lehetne lamentálni a szerzői szándékon, hogy volt-e egyáltalán ilyen irányú kísérlet – azt gondolnám, hogy nem –, ugyanakkor ezzel az emocionális többlettel még erőteljesebb lehetett volna a szöveg hatása. 

Fehér Boldizsár első regénye emlékeztet minket arra, hogy a felelősség néha kényelmetlen kabát. Hogy szúr, hogy szorít, hogy le szeretnénk venni. Emlékeztet azonban arra is, hogy a kabátmetafora egy hülyeség, mert nem lehet levenni magunkról, legfeljebb úgy tenni, mintha nem viselnénk – és ha így nézzük, akkor pedig inkább egy szilikon melltartópántra hasonlít –, de legjobban mégiscsak akkor járunk, ha veszünk egy mély levegőt, és szembe nézünk a létezésével. 

Fehér Boldizsár: Vak majom

Írta: Kószó Ádám