Bíró-Balogh Tamás Hakni című novelláskötete egy sikeres filosz törekvése a széppróza felé, amelynek eredményei témákban és minőségben is egyaránt változatos novellák. Az író találóbb címet nem is adhatott volna művének, hiszen saját történetei mellett a nyugatos költőóriás és hőseinek továbbírásával zsonglőrködik.
A kötet tizenhat novellája más-más történetet mutat be, mégis mindegyik, különlegesen, mégis nem túl eredeti módon, hasonlít. A téma ugyanis különbözhet, azonban a történetek egyformán életszerűek, az író ritkás, kirívó vulgaritása nélkül is. Ez, az olvasó rájön, nem mindig jelenti a stílus energikusságát, azonban a történetek elolvasása különös déjà vu érzéssel párosul, talán a visszatérő, kínosan hasonló szituációk, talán a lassan, de autentikusan hömpölygő stílus miatt.
Az író jó pár novellát szentel Kosztolányinak és Esti Kornélnak, helyenként egészen érdekes perspektívából, máskor azonban egészen klisészerű rajongói változatok köszönnek vissza az oldalakról. Hiszen Esti Kornél mindig találkozik egy lánnyal, és majdnem egyszerre szállnak vonatra Kosztolányival, aki már csak ismerkedés céljából használja az utazás ezen formáját. A többi történet már-már önéletrajzi ihletésűnek hat, amelyek sziporkázóak és meg-megcsillan bennük az író tehetsége. Megmutatja nekünk, hogy sokszor nem értenek meg minket, a vágyainkat és az érzéseinket, de ez nem baj, mert még mi sem értjük saját magunkat.
Mindenik történet szigorúan tartja magát a bevezetés-tárgyalás-befejezés formulához, és gyakran már a bevezetésben tudjuk, hogy mi fog történni a befejezésben. Ha az író mégis valahogy meglep minket, azt annál nagyobb örömmel fogadjuk. A szerző helyenként könnyűszerrel átadja egy-egy történet mondanivalóját vagy üzenetét, míg máshol minden próbálkozás ellenére is csak egy félbemaradt hangulattal marad az olvasó a történet végén.
A kötet által betekintést nyerhetünk az írói dedikációk történetébe, Ady-leszármazottak meglékelt elméletébe, és írók meg múzsáik zavaros viszonyába, valamint a segédszerkesztői állás ellentmondásos helyzetébe. Életszagú könyv ez, amely azonban sajnos túlságosan hasonlít az élethez: nem mindig kapunk tiszta képet arról, hogy mi miért történik, sőt nem is mindig izgalmas, ami történik, főleg, ha mások mesélik el, és nem mi éljük át.
A szerző nem restellte a részletezést, aminek az lett a vége, hogy a sok túlmagyarázás elvette a történetek és mondanivalójuk élét. Mindig azt a karaktert dolgozza ki a legjobban, amelyiknek a szemszögéből a történetet meséli, így a többi figura felületesen, vagy csüggesztően érdektelenül van ábrázolva. Mindazonáltal a leírások, ha egy kicsit hosszasak is, de elrepítenek minket, hol a századelő Budapestjére, vonatállomásaira, hol a felvilágosodás kori Németalföldre.
Bíró-Balogh Tamás novelláskötete, ha nem is kiemelkedő alkotás, de stílusgyakorlatnak mindenképpen ígéretes, melyben még a klisé is furcsamód eredetinek hat, már ha az író megengedi, hogy mindezt észrevegyük.
Bíró-Balogh Tamás: Hakni
Lector Kiadó, 2020, 148 oldal
Írta: Szabó Iringó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése