Súgópéldány

A darab keretét látszólag egy klasszikus polgári dráma adja, de krimiszerű vonásai nagyon sejtelmes, sötét hangvételt kölcsönöznek az előadásnak. Központi, mai világot érintő problémákat feszegetve a mű adaptációja úgy válik modernné, hogy közben szövege által megőrzi az eredetiségét. Az egyik legfontosabb emberi köteléken, a családon keresztül mutatja be az emberben mélyen elfojtott érzelmek, gondolatok lehetőségeit és veszélyeit. Ez akkor éleződik ki a legjobban, amikor Leone és édesapja összeveszésükkör a múltbeli sérelmeiket vetik egymás szemére, miközben egyébként a kettejük közötti személyes kommunikáció elenyésző. 

Mindeközben nyomatékosításra kerülnek a múltban ért sérelmek jelenre tett hatásai, valamint a darab kiemeli a belső ösztönlényünk, berögzött szokásaink és jegyeink levetkőzésesének nehézségét. Jelentős szerepet kap a szellemi és lelki kielégülés fontossága, az önmagunkhoz való hűség kérdése, ezenfelül a teljes belső egyensúly megtartása. Különösen Leone-nál, aki a művészi létmódból a darab végén egyfajta önfeladásra kényszerül, és beismeri, hogy ugyanolyan, mint a családja. Ez az önvallás tovább gyarapítja a feszültséget a drámában, mely révén megjelenik egy szintén fajsúlyos kérdéskör: a hibafaktor. Valahol mind hibásak vagyunk, és mégse, hisz az emberi lét magában hordozza a vétségre való hajlamot. 

Az elején kissé komótosnak tűnő, de annál impulzívabb érzéseket kiváltó dráma olyan kérdésköröket is boncolgat, mint a pénz, hatalom és a tekintély. Rámutat a túlzott anyagi javak birtoklásának előnyeire és hátrányaira, továbbá arra keresi a választ, hogy a materiális dolgok milyen módon nyomják rá bélyegüket az emberi kapcsolatainkra. Igaz, leginkább csak a dialógusok szintjén, abban a pénzközpontú kommunikációban, ami a Gemblay-család mindennapi beszélgetéseit jellemzi. A darab szembeállítja a realista felfogást a naturalista gondolkodásmóddal, valamint a művészi létmódot az üzleti élettel. Kihangsúlyozza a művészet és az alkotó szerepét, fontosságát egy olyan világban, ahol minden és mindenki egyformán gondolkodik, és azonos érdekeket képvisel. Az ellentétes karakterek ütköztetése által egy folyamatosan pulzáló, indulatokkal túlcsorduló atmoszférát teremt az előadás. 

Talán csak a dialógusok gyengítenek rajta, melyek helyenként túlírtak, és dramaturgialailag nem feltétlenül indokoltak, ezáltal pedig elrugaszkodik a valóságtól a cselekmény és a karakterek. A jelenetek drámaiságának élét elveszik a szövegek, melyek egyfajta kevert nyelvezetet teremtenek azáltal, hogy megtartották a 20. századra jellemző strófákat, de beemelésre kerültek mai kifejezések is. A helyenkénti túlbeszélés miatt a darab feszességét csökkenti, az érzelmeket tompítja, hogy a szereplők gyakorlatilag elmonologizálnak egymás mellett. A kissé archaizáló beszédmód idegen a mai fülnek, azonban a korhű díszlet segít a belehelyezkedni a dráma teremtette miliőbe. De vajon szükségszerű-e az ilyenfajta nyelvi modernizálás egy olyan darabban, ahol a díszlet a korhűséget tükrözi? Ha abból az irányból közelítünk, hogy a változás, a folyamatos megújulás az előadás mozgatóelemeként van jelen, minden bizonnyal. Lépést tartani a világmindenséggel, nyitni az új felé, de megtartani azt a kardinális egységet, ahol az újítás és a régi értékek megtartása megtestesül – erre épít az előadás. 

Ezek a kérdésfeltevések azonban csak töredékei a darabban boncolgatott témaköröknek. És ugyan a dráma széles palettán tárja elénk a témákat, a jelenetek nem tudnak valójában kibontakozni, és mélységekig hatolni, végső konklúzióhoz nem vezetnek. A felszínen maradnak a problémák, pedig a figurák alkalmasak lennének a témák körüljárására. A karakterek tipizáltak, egy kifejezett tulajdonság köré vannak felépítve, csak egyedi sorsaik, egyedi drámáik különböztetik meg őket egymástól. Sodródnak a saját maguk által létrehozott tébolydában, szellemi és lelki kielégülésre éhezve. A színészi játék összhangja, valamint a finoman beemelt anekdoták révén a néző könnyen érezheti magáénak az előadást; ezáltal nem csak enigmatikus, de egyben szórakoztató élvezetet nyújt a közel háromórás játékidő.