A teraszon ülve, kávét kortyolgatva néztem farkasszemet Győri László új kötetével, az Éjszakai híddal, amikor egyszer csak megszólalt: „A Zserbó teraszán ültünk, a szívműtét/ után. – Sikerült – mondta – de mi/ lesz a vége, ki tudja? – szólt derűsen/ örökös, szokott mosolya. / És most (a – e – i) / halott.”. És a harmincfokos nyárból egyszerre november lett.
Kezdem azonban az elejéről. A címhez tökéletesen passzoló borító nem kecsegtet vidám gyerekdalokkal, annál inkább illik a kötet jellegéhez; habár komor és sötét, mégis áthatol rajta a reménység sugara. Még fel sem ütöttem a művet, a címéről máris egy képre asszociáltam: egy embert láttam kalapban, aki a híd közepén megállva a mélységbe tekint, miközben tudja, hogy lassan el kell indulnia a túloldalra, mert már várják. Így áll a költemény főhőse is a címadó versben: „Mentél-e már egy éjszakai hídon,/ mikor a híd már egészen néptelen/, és elfog lassan a bágyadt félelem, hogy itthon vagy,/ de nem vagy mégsem/ itthon.” Amikor az ismerőst hagyjuk el az ismeretlenért, mind megállunk a képzeletbeli híd közepén és tanakodunk, visszaforduljunk-e. Vannak utazások azonban, amelyektől retteghetünk, de el nem kerülhetjük őket.
A versek témájukat és stílusukat tekintve nagyon hasonlóak, már-már egyeznek. Eklatáns példái annak, hogy egy témára milyen sokféle variáns írható. Egyszerűségükben rejlik a nagyszerűségük, habár sok esetben a gyermekinek tűnő rímek, melyeket a szerző előszeretettel használ, monoton robogást adnak a verseknek. Kiemelkedik azonban néhány, főleg a kötet vége felé található mű, ami a szabadversek irányába kalandozik, és így – akár a klasszikus versformát mellőzve – olyan lendületet ad olvasás közben, ami egyre az elmúlás irányába sodor.
Győri mindezeken túl olyan irodalmi eszközökhöz, hasonlatokhoz nyúl, amelyek nagy szerzőinket (például Babits Mihály vallási ihletésű verseit, vagy Ady Endre képeit) idézik. A naturalista jegyek mellett a kötet építkezésekor egyfajta hierarchiát vehet észre a szemfüles olvasó. A patakból egyszerre folyó lesz, majd tenger; az arc egyes részei végül teljes képet alkotnak. A kötet közepén némi vallási áthallással is találkozunk, a biblikus utalások Jónás könyvén át elvezetnek Jézus ikonikus képéig, majd visszahoznak minket Názáretből Budapestre. Olvasás közben előrehaladva tágul a tér és az idő is. A kis faluból Budapest lesz, majd az Amerikai Egyesült Államok „Egyetlen mozdulatra nyit,/ s tárul a világ, a lélek is.” Az idő múlásával szembeni passzív düh és a rejtett tehetetlenség vezet minket egyik verstől a másikig, „Mintha dadogna, s nem dadog,/ nem az a baj, hogy hangja fogy,/ hanem az, hogyha szólni fog,/ akkor se tudja mit susog” míg végül mi is csak dadogunk. A kötetben egy dolog azonban a legvégsőkig kitart, ez pedig az önazonosság.
Az elégikus versek ezen újabb szedete tökéletesen beleillik Győri László eddigi életművébe. A tőle megszokott életrajzi utalások itt is átívelik a kötetet. A korábban jellemző lineáris tér-, és idővezetés azonban már nem mondható el róla. Egyre inkább beleszövődik egy kis „József Attilaság”, főleg, ami a költemények hangulatát illeti. Csak reménykedni tudok, hogy ez az egyre nagyobb fokú beletörődés az idő múlásába a valóságban egy lassabb és könnyedebb folyamat, még ha a helyzetbe való belehelyezkedés olyan letargikus is, hogy libabőrösek leszünk tőle. Azonban az Elmegyek meghalni záróvers nem éppen erre enged következtetni. A mű egy selyempapírba csomagolt vég, egyfajta apokaliptikus befejezése a kötetnek, és szól mindarról, amik voltunk, vagyunk és lehettünk volna.
Az Éjszakai híd mindezek alapján egyelőre egy élet és egy életciklus lezárásának tűnik, felmerül tehát a kérdés, hogy vajon mikor olvashatunk legközelebb Győri László-verset. Azért én remélem, hogy minél hamarabb, mert virágzik még a vén diófa.
Győri László: Éjszakai híd
Napkút Kiadó, 2020, 142 oldal
Írta: Kovács Bernadett
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése