SÚGÓ+ – Bűnhődés a hegyekben

A sokaknak kellemetlen élményt okozó Jó éjt, anyu! rendezőinek második közös nagyjátékfilmje kitűnő választ ad arra, miért is lenne szükség a pszichológiai ismeretek – legalább alapszintű – kötelező oktatására. A Téli menedék című, pszichohorrorba bújtatott esettanulmány, miközben lassan építi a rettegést, azt ordítja az arcunkba: figyeljetek egymásra! 

Amikor Richard, a gondterhelt családapa (Richard Armitage) a külsejében nemrég elhunyt feleségére emlékeztető, labilis menyasszonyával, valamint két gyászoló gyermekével, Aidennel és Miával (Jaeden Martell és Lia McHugh) elindul egy elhagyatott, hegyi lakba, hogy ott készüljenek a karácsonyra, a néző – különösen a röviddel előtte felvázolt események tükrében – egyvalamire biztosan nem számít: angyalokra. 

Severin Fiala és Veronika Franz már a „családi” kirándulás előzményeit is a tőlük megszokott torokszorító atmoszférába ágyazzák: a babaház belsejében mozgó kamerával és nyomasztó zenével előkészített öngyilkosság-jelenettel jól beletenyerelnek a lelkünkbe. Ahogyan – gondosan kitalált képkompozícióban – elmerülünk az életének véget vető Laura (Alicia Silverstone kurta, de annál emlékezetesebb alakítása) rezignált tekintetébe és lassú, szertartásos mozdulataiba, bizonyossá válik, hogy még senki agyát nem láthattuk ennyire ridegen és puritánul a falon lógó keresztre loccsanni. Mi a horror, ha nem ez? És ekkor még csak a film hetedik percénél tartunk.

Innentől mi is magunkkal cipeljük Laura szorongató emlékét, ahogyan Mia az anyját jelképező babát, amelyet a temetésen sikertelenül (és nem kevésbé szimbolikusan) próbált egy lufira kötve elengedni. A címbeli „téli menedékben” ráadásul még a hívő asszony után maradtak ott a feszületek, amelyek egészen mást jelentenek az édesanyja lelki üdvéért aggódó Miának, mint Richard kedvesének, Grace-nek (Riley Keough), aki gyermekként egyedül élt túl egy öngyilkos „keresztény” szektát. 

Fotó: IMDB

Ilyen körülmények között az apuka sem hiheti azt, hogy a vélt vagy valós bűnöket, a friss gyászt, az elfojtott dühöt, a nyitva maradt kérdéseket majd hipp-hopp elfújja némi vidám közös korcsolyázás, meg összebújós filmnézés a gyerekek által szenvedélyesen utált új asszonnyal. De még a feszültséget némileg elfedő álidill is szertefoszlik, amikor Richardnak munkaügyben néhány napra el kell utaznia, magára hagyva a hármast a kibeszéletlen konfliktusaikkal, meg a világ legbaljósabb szentképével. Grace bűntudata, a gyerekek diszkrét lelki terrorja és az elszigetelt, több szempontból is hűvös helyszín önmagában is elég lenne egy feszült thriller-drámához, a Téli menedék azonban nem áll meg ennél a pontnál. 

Egy reggel ugyanis arra ébrednek, hogy minden eltűnt, amit magukkal hoztak (beleértve Grace gyógyszereit és az érzelmi stabilitásában szintén komoly szerepet betöltő helyes kiskutyát) nincs áram és fűtés sem, ráadásul mintha megállt volna az idő. Az éjjelente alvajárással és látomásokkal küzdő Grace egyre furcsábban viselkedik, Aidennek pedig van is egy érdekes elmélete a történtekre. Ahogyan a helyzet egyre veszélyesebbé és rémisztőbbé válik, felvetődik a kérdés, hogy vajon a túlélésért vagy a megváltásért, esetleg valami egészen másért zajlik itt a küzdelem. Lehet, hogy Grace-nek egyedül kell vezekelnie a Richarddal közösen elkövetett bűnökért?

Fotó: IMDB

A vallási fanatizmus, a kommunikációhiány, valamint a traumák és a feldolgozatlan gyász hatásait vizsgáló rémdrámának egy egész család az elszenvedője, középpontja pedig a beszélő nevű Grace, aki csupán békére és biztonságra vágyna, miután maga mögött hagyta kivételesen kemény múltját. (Bár vannak jelei, hogy csak látszólag.) A gyerekek férjrabló pszichopatát, Richard törékeny, védelemre szoruló angyalt, mi, nézők pedig egy mentálisan instabil, kedves lányt látunk benne, aki görcsösen meg akar felelni. Riley Keough ártatlan arcával és szorongó gesztusaival szimpátiát, majd egyre inkább aggodalmat és félelmet kelt, az iránta érzett sajnálat azonban állandó.

Richard tapintatlansága és rossz döntései is rajta csattannak, a gyerekekkel együtt válik annak áldozatává, hogy a vőlegénye (aki persze valószínűleg – akárcsak a Fehér éjszakák férfi főhőse – maga is csak „jót akart”), nem végezte el a házi feladatát. Halogatta a válást, nem volt őszinte a nejével és a gyerekeivel, és nemcsak az olyan apróságokra nem figyelt, minthogy az új kedvese ne parádézzon az imádott Laura sapkájában, hanem az olyan nagyobb dolgokra sem, hogy az első anya nélkül töltött téli szünetben talán nem szerencsés az egész családot egy érzelmi időzített bombára ültetni. Armitage (aki a szintén 2019-es Az én Zoémban is egy ellenszenves elvált apukát alakított) most sem okoz csalódást, a néző számára kiváló bűnbak a történetben, amelyben a gyerekek (akiknek fájdalmát és gonoszságait Martell és McHugh hitelesen ábrázolja) erre a szerepre – érthetően – Grace-t jelölték ki. 

Fiala és Franz hűvös stílusa olykor Michael Haneke világát is megidézi, de egy fokkal fogyaszthatóbb, hagyományosabb formában. A Téli menedékben nincsenek jump scare-ek, amelyek néha kizökkentenének, és paradox módon talán meg is nyugtatnának, hogy „ugyan, ez csak egy horror”. Itt valódi borzalom uralkodik, aminek kiindulópontja egy egyszerű, hétköznapi tény: a tetteinknek következményei vannak.

Írta: Frei Gabriella

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése