SÚGÓ+ – Félelem és reszketés: a képzelet furcsa játékai

Mint ahogy tudjuk és életünk során sokszor tapasztaljuk, számtalan árnyalata létezik a félelemnek, ugyanakkor kevésbé magától értetődő, hogy miért és milyen ingerekre reagál rettegve, borzongva vagy éppen valamiféle kísérteties gyönyört érezve a befogadó. Izgalmas kérdések övezhetik ezt a nehezen megmagyarázható állapotot. Mi és milyen módon vált ki belőlünk félelmet? Hogyan képes fikció és valóság keveredni egy „megijesztett” tudatban? Miért vonzódunk a horror műfajához, ha a félelem által mozgatott képzeletünk akár ellenünk is fordulhat? A téma rendkívül sokrétű, de a közeledő halloween alkalmából álljon itt egy kis ízelítő. 

Stephen King, a borzongatás mestere három félelemtípust különböztet meg, amely a befogadót hatalmába kerítheti. Az undort keltő félelem az ember önfenntartó ösztöneivel áll kapcsoltban, szinte minden ember félelemrepertoárjában szerepel egy bogár, egy rágcsáló vagy egy hüllő, amely láttán leküzdhetetlen viszolygás támad benne. Gondoljunk csak Franz Kafka Az átváltozás című elbeszélésére, amelyben a bogárrá változott Gregor láttán még a legempatikusabb olvasó is undorral elegy félelmet érez, vagy egyszerűen a székre ugrás sürgető mechanizmusára minden oda nem illő kisállat felbukkanásának hatására a szoba padlóján (Nora Fischer, kortárs énekesnő The Secret Diary of Nora Plain című albumának Rat in My Room című alkotása pusztán zeneileg, akusztikus ingerek révén képes kiváltani azt a furcsa, szinte hisztérikus érzést, ami ilyenkor hatalmába kerít minket). 

Stephen King második félelemtípusa a természetfeletti logikán alapuló félelem, melyre a klasszikus horror műfaja épül. Ekkor minden félelmet vált ki, ami az ismert valóság természetes logikájának ellentmondó, abból kibújó elemekkel operál: a tükörben látott saját arc önkényes elmozdulása, a videón szereplő nem túl bizalomgerjesztő alak kilépése a (filmbeli) valós síkra olyan természetfeletti működésmódra enged következtetni, ami ellen saját, emberileg lehetséges védekezésünk érvényessége a legjobb esetben is megkérdőjeleződik. Samara (A kör) kilépése a TV képernyőjének sík felületéről képes elmosni képzeletünkben azt a határt, amely valóság és fikció között húzódik, ennek hatására pedig saját laptopunkat, saját tükörképünket is gyanakodva kezdjük el méregetni.

Fotó: IMDB

A harmadik típust, mely valószínűleg a legborzongatóbb, Stephen King terrornak vagy rettenetnek nevezi, és egy igen érzékletes példát említ rá: hazaérsz, és azt veszed észre, hogy az otthonod összes ismert tárgya ki van cserélve egy teljesen ugyanolyanra. Az efféle rettenet megfoghatatlan, leginkább a téboly kicsírázásához hasonlítható, de a példa önmagában is sokatmondó. Leginkább talán a David Lynch-féle világban, a Mullholland Drive vagy a Lost Highway című filmben érhető tetten a valóságérzékelés efféle drasztikus elbizonytalanítása. 

A félelemérzetünk működésmódjával, a borzongás furcsa, paradoxont magában hordozó érzésének kiváltó okaival, azoknak filmes eszközeivel foglalkozik Lichter Péter és Máté Bori, kortárs filmrendezők legújabb kísérleti filmje, A horror filozófiája, amely Noël Carroll azonos című könyvére épül. A könyv, és ekképp a film is a maga műfaji eszközeivel (képsorait az alkotók a Rémálom az Elm utcában és a Rémálom az Elm utcában 2.: Freddy bosszúja című nyolcvanas évekbeli filmek 35 mm-es tekercseinek képzőművészeti felhasználásával – roncsolásával, festésével és karcolásával – hozták létre), arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért vonzódunk a horror műfajához, miközben alapvetően undort, félelmet, rettenetet vált ki belőlünk. Mindenképpen figyelmébe ajánlom azoknak, akik érdeklődnek a borzongás elméleti alapjai iránt.

      
 
Írta: Rábai Dóra

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése