SÚGÓ+ – „Kincs van a kezükben uraim, felbecsülhetetlen értékű kincs.”

A francia színész, rendező, író Alexis Michalik Edmond című drámája és Edmond Rostand Cyrano de Bergeracjának új fordítása idén egy kötetben, a Park Kiadó gondozásában került a hazai könyvesboltok polcaira. A modernitásban burjánzó, autentikus művet így a francia irodalom egyik legismertebb darabjának pezsdítő, mégis visszafogott változatával együtt vehetik kezükbe az olvasók.

Cyrano de Bergerac francia költő, író nevét az újromantikus szerző, Edmond Rostand tette híressé, 1894-ben megjelent Cyrano című drámájával. Ebben a darabban Cyrano egy csúnya, nagy orral „megáldott” félelmetes párbajhős, aki a végletekig szerelmes Roxane-ba. A hölgy szívéhez azonban elsősorban nem a belbecsen keresztül vezet az út, ő inkább a külső szépséget keresi. Rostand drámáját a magyar olvasóközönség egészen idáig Ábrányi Emil fordításában ismerhette, amelynek bizonyos strófái aforizmaként éltek tovább.

Ugyanakkor az idő múlásával minden változik, egy-egy könyv, néhány sor az eltérő korok emberei számára más-más jelentéssel bírhat. Ebben az impulzív világban a változás leginkább a nyelvezetben érthető tetten. A Cyrano sorai már a maguk patetikus szépségével is megragadják az olvasót, azonban ha picit mélyebbre tekintünk, a darab belső lüktetése is kézzelfogható. Az új fordítás – Várady Szabolcs (vers) és Bognár Róbert (próza) munkája – levetkőzte a korszerűtlen, avíttas nyelvezetet és új köntösbe öltöztette a drámát. Azzal, hogy prózai sorokat emelt be a szövegbe, részben szakított a darab eredeti, verses szerkezetével is. Ezáltal a mű elindult egy mai, modern elbeszélés irányába, de a verses részek továbbra is őrzik a Cyranóra jellemző poétikus atmoszférát. A strófák fennkölt, díszes mivoltukat levetkőzve egy hétköznapibb, kézzelfoghatóbb, mégis költői kifejezésmóddá változtak. A fordítás nagyszerűsége az eredetihez való lojalitás és a modernitás közti harmonikus egyensúlyban rejlik.

Az Edmonddal Alexis Michalik az eredeti történethez visszanyúlva, a figurákat és a szálakat átgyúrva teremtette meg a saját Cyrano-világát. Szerelemábrázolásában azt a fajta érzelmekkel való játékot és lelki megnyilvánulást vette alapul, melyet William Shakespeare szólaltatott meg a darabjaiban.

Michaliknál nem a párbajhős, hanem egy bukott szerző, művész elevenedik meg. Edmond Rostand egy ifjú drámaíró, akinek az összes darabja csalódás volt, a felesége, Sarah Bernhardt – a kor ünnepelt színművésznője – azonban hisz benne, és támogatja. Sarah tudja, hogy Edmond képes maradandó értéket alkotni, ezért beajánlja egy másik színésznagyságnak, Constand Coquelinnek, akinek éppen egy adaptálásra alkalmas színdarabra lenne szüksége. Rostand ekkor már két éve egy mondatot sem vetett papírra, így elkezd verseny futni az idővel, de legfőképpen önmagával, hogy motivációt és ihletet merítsen a munkához. De vajon képes-e egy színházigazgató, az íróval együtt színpadra vinni egy darabot, amely a premier előtt három héttel még el sem készült?

Edmond karakterén keresztül megjelenik a műben az a fajta kanti filozófia, mely szerint a művész nem szolgál senkit és semmit, hanem kizárólag a művészetének él. Edmondot elítéli saját társadalma, szemükben ő nem más, mint: „egy költő, aki a gúny táblája”. Mégis a kanti elvet követve éli életét, a kiközösítés ellenére is a saját útján halad, hisz a művészet, és a színház csodájában. Szemüvegén keresztül Michalik azt a kérdéskört is boncolgatja, hogy a világban milyen szerepe, felelőssége van az alkotónak. Rámutat arra a napjainkat érintő igazságra, miszerint a filmek, a készen kapott látványvilág népszerűsége mellett az élőszereplős színház létjogosultsága fogyatkozik. 

Ez leginkább akkor érhető tetten, amikor darab elején Edmond, színházi berkeken belül mozgó emberekkel a Lumiére-fivérek fotográfiakészítő gépének bemutatásáról beszél. Felmerül bennük a színház létjogosultságának kérdésköre egy olyan eszközzel szemben, ami képes mozgó képek rögzítésére, vetítésére és tárolására. Azonban nemcsak a darabban kerül elő ez a kérdés, hanem maga a dráma is mozis múlttal rendelkezik, Michalik ugyanis először filmet írt és rendezett a történetből. Egy személyes londoni élménye – az Oscar-díjas Szerelmes Shakespeare musicalváltozatának megtekintése – inspirálta arra, hogy saját forgatókönyvét színpadi előadássá gyúrja át. Így született meg először a performansz, majd maga a színdarab; Alexis Michalik Edmondja. 

A darabban megjelenik továbbá az individuum és az önbizalom kérdése is. Van-e értelme bízni a saját erőnkben és képességeinkben egy látszólag reménytelen helyzetben, továbbá mit várunk az élettől, ha feladjuk az önmagunkba vetett hitünket? Ezt a hitet tovább fűzve elevenedik meg a darabban a szerelem témája. A Cyranóhoz hasonlóan az Edmond is nagy hangsúlyt fektet az érzelmekre. Michalik azonban a szerelmet, mint a poéta ihletforrását elevenít meg. Egy múzsa – nem más, mint a legjobb barátjának szerelme, – aki által Edmond kiteljesedhet művészként, és írásra serkenti. De vajon a tiltott gyümölcs miért édesebb mindig, és az alkotásra való ösztönzés miért függ össze ennyire szorosan az emberi érzelmekkel? Van-e szükségünk múzsára, és ha igen, könnyebb-e elveszett léleknek maradni? Michalik úgy tesz fel burkolt pszichológiai kérdéseket, hogy azok nincsenek kimondva, mégis beleépülnek a befogadó elméjébe.

Mind a Cyrano újrafordítása, mind a francia kortárs szerző darabja úgy válik korszakalkotóvá, hogy közben megtartja autentikus vonásait. Fordítások és újítások által a szöveg fesztelensége közelebb hozza az olvasót nem csak a darabhoz, de magához a korszakhoz is, amelyben játszódik. Kifinomult strófáival mind a két dráma képes megszólítani az embereket, és egy impozáns, magával ragadó világot tár eléjük. Michalik darabja és az őt inspiráló dráma egy kötetbe fűzve egy olyan időutazásba invitál, amelynek során nem csak két egyformának tűnő, mégis eltérő művel találkozhatunk, de valahol a lecsupaszított önmagunkkal is.

Alexis Michalik és Edmond Rostand: Edmond / Cyrano de Bergerac
Park Kiadó, 2020, 352 oldal

Írta: Bánhidi Alexandra

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése