Súgópéldány

Ismét eltelt egy év – tűnődött a Diótörő, majd gondolatban hatalmasat nyújtózott a kis asztal tetején. Ha képes lett volna rá, megmozgatta volna végtagjait, megigazította volna vörös palástját, kifényesítette volna csizmáján a gyémántokat. Körbenézett a sötét szobában. Most, hogy a Gazdái elmentek aludni, eljátszott a gondolattal, hogy eltipeg a közeli gyertyatartóig, ahol a tükörben megvizsgálja magát. Meglapogatná a hasát, levenné koronáját, rálehelne, megdörgölné a palástjával, majd maga mellé helyezné. Hófehér haját és szakállát ujjaival átfésülné, bajuszát ívesre pödörné, majd csettintene egyet a nyelvével és boldogan megállapítaná, hogy még mindig remek formában van. Mellette repültek az évek, de ő pont úgy néz ki, mint tíz évvel ezelőtt, amikor levették a kereskedés polcáról. 

Nem is lehetne ez másként, hiszen a Gazda nagyon vigyázott rá. A legszebb és legértékesebb darabja volt a gyűjteményének és mindig előkelő helyen tündökölt, a kandalló közelében, ahol a legtökéletesebb rálátás nyílt számára a karácsonyfára, ami még csupaszon, de délcegen állt a szobában. Kinézett az ablakon. A színes lámpák fénye megcsillant a párkányra hullott friss hópelyheken, melyek a decemberi szélben táncra perdültek. A Diótörő imádta a karácsonyi készülődést és a mézeskalács fahéjas illatát, a várakozás izgalmát. Sokszor meghatódva nézte Gazdáit, ahogy egymást átölelve ültek a kanapén, vagy éppen díszítették az otthonukat. Nevetgélt magában, amikor viharos szócsatákat váltottak a vendégvárás forgatagában és mély boldogsággal töltötte el, amikor megtudta, hogy egy kis Gazda érkezik az otthonukba. Aznap látta először a totyogó kisfiút, aki kis ujjaival nyúlt felé, de el nem érhette. 

Hirtelen megneszelte, hogy nyílik a szobaajtó, izgatottan szorongatta jobb kezében a jogarát. A Gazdái jöttek ki, halkan bezárva maguk mögött az ajtót, szinte lábujjhegyen lépkedve. Dobozokkal jöttek, a fát díszítették. A Diótörő nem tudta mire vélni a késő esti programot, de biztos volt benne, hogy a kis Gazda miatt van így. Sorra szedték elő a színes gömböket, az egyikük arany színben pompázott, másikuk pirosan csillogott a lámpafényben. Régi ismerősként üdvözölte a Diótörő a díszeket, sok közülük, mint Táncos a Medve, vagy Karolin, a balerina évek óta jó barátai voltak. A gyűjtemény minden évben új színt kapott egy újabb dísz érkezésével, ezt pedig a Diótörő már nagyon várta. Minden év egy új barát, számára ezt adta a Karácsony. 

A Gazda elővett egy dobozt és boldogan nyújtotta át feleségének, aki a masnit kibontva, óvatosan vette le a doboz fedelét. A Diótörő izgatottan topogott magában, a Gazdái eltakarták előle az új jövevényt. Hiába kereste, nem lelte az új dísz helyét a fán, míg végül megpillantotta a gyönyörű teremtést, aki a legtökéletesebb pompában díszelgett a fa tetején. Olyan csodálatos angyal volt, amilyen szépséget még a Diótörő sosem látott. 

Egy pillanatra mozdulatlanná vált minden, mely ámulatból halk koppanás zökkentette ki. Eleresztett a ragasztó és a Diótörő kezéből kihullt a jogar. A Gazda ekkor odalépett hozzá felvette őt és a Karácsonyfa lámpáihoz emelte, így közelebbről is volt alkalma megcsodálni az égi tüneményt. A lány hófehér arany szegélyes csipkeruhában pompázott. Hosszú szoknyája beterítette a fenyő csúcsát, karcsú derekát még inkább kiemelte a vékony aranyszál, mely övként ölelte körbe derekát. Kecses kis ujjait összefonva maga előtt állt lesütött szemmel és bájos mosollyal. Porcelán arcát hosszú szőke haj foglalta keretbe, mely lágyan omlott alá vállaira. A Gazda visszatette őt a polcra, majd leoltották a villanyt és a Diótörő magára maradt a kivilágított szobában. Nesztelenül figyelte a lányt, aki a csend hatására feltekintett sűrű szempillái mögül. Rászegezte égkék szemeit a Diótörőre, majd rácsodálkozva halkan felkiáltott: 

– Nézzenek oda, egy igazi király! 

A Diótörő zavarában hirtelen azt se tudta mit mondjon, csak állt és csodálta a lányt, aki csendesen egy karácsonyi dalt kezdett el dúdolni. 

– Nem vagy valami bőbeszédű! – mondta csalódottan az angyal – azért én bemutatkozom, bár hölgyhöz ez nem illik, Auróra vagyok. 

– Én pedig a Diótörő – motyogta a király. 

Auróra fellelkesülve azon, hogy végre megszólították, végtelen szavalásba kezdett. Mesélt az Északi-sarkról, az ajándékokról, mesélt tündérekről, hercegekről, ellenségekről és barátokról. Mesélt a félelmeiről, az álmairól és magányáról is. Auróra nagyon régi dísz volt. Már több mint száz éve helyezték fel őt először, hogy a fa legszebb ékeként ragyogjon, de ez idő alatt egy barátot sem sikerült szereznie. Mindig új családhoz került, külön dobozban töltötte az év legtöbb napját, túlzottan óvták és féltették, nem engedték őt a többi dísz közelébe. 

Minden este, ahogy felgyúltak a fa fényei a lány végtelen történetáradatba kezdett, a Diótörő pedig kábultan hallgatta őt, miközben gyönyörködött benne. Teltek a napok és egyre inkább várta, hogy mikor lesz a nappalból éjjel, amikor újra hallhatja Aurórát. 

Meséket, történeteket cseréltek egymással. A Diótörő olyan háborús történetek garmadáját találta ki, amelyek néha úgy megrettenték a lányt, hogy az felkiáltott, vagy éppen olyan mulatságosnak tartotta, hogy hangosan kacagott egy-egy mese végén. 

Az éjszakák csak teltek, múltak, a történetek átfonták a napok óráit, hogy újabbak meséknek ágyazzanak meg. Eljött a Szenteste és a Diótörő tudta, hogy a boldog időszaknak hamarosan vége, így miután Auróra elaludt, kinézett az ablakon és a csillagok felé halk fohászt intézett. Összeszorította a szemét és nagyon erősen a lábaira gondolt. Úgy vélte, ha el tud indulni, felmászik Auróráért és elszöknek valahova messze, ahol a mesék soha nem érnek majd véget, ahol nem kell várni. A lánnyal talán megismerheti milyen érzés a kanapén összebújva ülni, halkan beszélgetni, néha vitatkozni, majd nevetve kibékülni. 

Egyszer csak hatalmas reccsenést hallott a lába felől, elkezdett imbolyogni a talaj és lehuppant a földre. Hirtelen forogni kezdett vele a világ. Új ismeretlen érzés fogta el, mereven nézte a lábát, ami ennek hatására megmozdult. Maga elé emelte fakezeit és az összes ujját mozgásra bírta. Nézte, forgatta, barátkozott az érzéssel. Letámasztotta maga elé kezeit, majd felguggolt, amikor pedig elég stabilnak gondolta lábait, ráállt. A járás nehezebbnek bizonyult, mint gondolta, de segítségül hívta jogarát és rátámaszkodott. Elhatározta, hogy körbejárja a szobát. Megcsodálta a kandallót érezte a tűz melegségét, kicsit meg is pörzsölte a bajuszát egy pajkos lángnyelv. Elsétált egy tükörig, megvizsgálta magát és megállapította, hogy tényleg olyan fess, mint gondolta. Bebújt a függöny mögé, élvezte a simogató érzést, belehuppant a párnák sokaságába és elmerült bennük. A sok élménytől hirtelen el is felejtette szökési tervét, mely immáron elérhető közelségbe került. 

Tudta, hogy fel kell másznia a fára ahhoz, hogy Aurórát lesegítse a csúcsról. A fenyő azonban hatalmas árnyékként magasodott fölé a díszek mind mélyen aludtak rajta. Tervet kellett kieszelnie. Körbejárta a törzsét, úgy gondolta felmászik az egyik égősoron, átugrik a girlandra és onnan már csak pár ágacska választja el az angyaltól. A hajnal első sugarai már nyaldosták lábait, így nem is késlekedett tovább, övébe tűzte jogarát és felkapaszkodott a hozzá legközelebb eső égőre. Mászott és mászott, habár a karja és lába már alig bírta, minél közelebb került Aurórához, annál erősebbnek érezte magát. 

Fél órájába telt ugyan, de elérte a fa tetejét, ahol levegő után kapkodva a lány nevét suttogta. Az angyal felemelte szép porcelán fejét, majd hatalmasat kiáltott, úgy megijedt a Diótörő láttán. Hitetlenkedve tekintett rá, hiszen napok óta a férfi meg sem mozdult, nem értette, hogy kerülhetett hirtelen a közelébe. A király elmesélte a korábbi kívánságát, melyet a csillagokhoz intézett, mesélt az égi fényekről, amelynek lábai mozgását köszönheti. Auróra tátott szájjal hallgatta a történetet, majd összeráncolta arany szemöldökét és elgondolkodott. 

Az óra hajnali hatot jelzett, a Diótörő pedig tudta, hogy nincs vesztegetni való idejük. Elmondta a lánynak, hogy el akar vele szökni a közeli erdő mélyére, ahol nem csak mesélhetnék, de meg is élhetnék álmaikat, ahol nincs több magány és nincs több egyedüllét. Auróra, majd száz év egyedüllét után, ragyogással telt meg. A szabadság gondolata és az, hogy örök társra lelt, fellelkesítette. Jobban félt attól, hogy ismét egyedül marad, mint hogy bármi baja eshetnék a szökés során, így apró bólintással jelezte a férfi felé, hogy készen áll. 

A Diótörő Auróra mellé állt és derekánál fogva megemelte a lányt, aki azonban a vártnál nehezebbnek bizonyult. A férfi elvesztette egyensúlyát a porcelán nehéz súlya alatt, most vállán érezte az angyal összes terhét, nehézségét. A Diótörő bizonytalan lába megcsúszott, karjai elengedték Aurórát és a lány tehetetlenül zuhanni kezdett lefelé. A férfi megkapaszkodott a girland egy kiálló szállán. Az angyal hangos csörömpöléssel ért földet, a porcelán darabkái szerteszét gurultak a padlón. A csodás arc felismerhetetlenné zúzódott, a gyönyörű hajfürtök már csak festett cserepekre hasonlítottak. A Diótörő elengedte a girlandot és lezuhant a porcelándarabkák közé. Bal karja letörött, palástja elszakadt, fejéről az ütések helyén lepattant a féltve őrzött festék. Megsemmisülve feküdt, kezével megmarkolta Auróra ruhájának arany szegélyét. A lánynak örökre vége. Megragaszthatatlanul, javíthatatlanul tönkrement és ő menthetetlenül és örökre egyedül maradt. 

A Gazda a nagy csörömpölésre kifutott a szobából. Érthetetlenül állt a történtek előtt, majd felemelte a Diótörő ernyedt testét a földről. A megviselt királyt megvizsgálta, majd szomorúan visszaállította helyére, a polcra. A Gazda felesége eközben Auróra maradványait távolította el. Szomorúnak látszott, miközben a porszívó az egykori angyal darabkáit magába fogadta. 

A csúcs ezen a Karácsonyon a továbbiakban üresen állt. Többé már nem zengte be a hideg éjszakákat Auróra halk dudorászása, csengő nevetése. A Diótörő pedig nem mozdult soha többé. Habár a Gazda megragasztotta eltört karját, rögzítette a talpazathoz lábait, kijavította a lepattant festékfoltokat és megvarrta palástját, soha nem volt már olyan, mint régen. 

Benne valami örökre megrepedt.