Nehéz ügy. Erről a könyvről írni nehéz ügy, ez járt a fejemben akkor is, amikor olvastam Jerzy Kosinski A festett madár című regényét, és azóta is. Most is. Az biztos, hogy nem egy szokványos könyvről van szó, de ettől még (sőt, talán éppen ezért) a recenzió megírásának nem kéne nehézségekbe ütköznie. Akkor vajon mi lehet a probléma?
Nem szoktam ilyet csinálni, ezután sem tervezem, de most egy kissé személyesebb bevezetővel kell kezdenem – remélem, ezúttal elnézik nekem, ha már úgyis ilyen példátlan időket élünk. Nagyjából tíz évvel ezelőtt hallottam először Kosinski regényéről, azóta próbálom beszerezni. Rengeteget olvastam már róla, mindenhol kerestem, de eddig nem jártam sikerrel. Mondanom sem kell, mennyire felvillanyozott, amikor tudomást szereztem róla, hogy újra kiadják. Egyből le is csaptam a lehetőségre, már jóval a megjelenés előtt jeleztem a szerkesztőmnek, hogy nekem ez a kötet mindenképpen kell.
Belátom, hogy ebben a helyzetben irreális elvárásokkal álltam neki az olvasásnak, biztos voltam benne, hogy nem kaphatom meg azt az élményt, amire magamban már hosszú évek óta számítottam és készültem. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy akkor kezdtem bele az olvasásba, mikor elkaptam a koronavírust. Nem voltam túl jó állapotban, és ez a befogadásban sem segített. Elolvastam a könyvet, de elsőre mintha elment volna mellettem. Nemcsak az elvárásaimnak nem felelt meg, egyszerűen nem váltott ki belőlem semmit. Ezért nagyjából az egészet újra kellett olvasnom, mielőtt nekiláttam volna ennek az írásnak. Sajnos ez sem segített sokat. Nehéz ügy, mint mondtam.
Ennyit a személyes vonatkozásról, nézzük magát a regényt. A második világháború alatt egy jómódú, értelmiségi (valószínűleg zsidó, de ez a szövegből nem derül ki egyértelműen) lengyel házaspár úgy dönt, hogy hatéves fiukat vidékre menekítik a nácik elől. A szülők jót akarnak, úgy gondolják, a gyerek megbízható nevelőszülőkhöz kerül, és így megússza a háború, a faji üldöztetés borzalmait. Arra nem számítanak, hogy a falvak elmaradott, vad és pogány lakói között a kisfiúra (talán) még kegyetlenebb megpróbáltatások várnak. Igen, A festett madár egy kegyetlen regény, Kosinski nem kíméli sem a fiatal elbeszélőjét, sem az olvasókat. Együtt kell átélnünk a rendkívül érzékletesen és precízen leírt szörnyűségeket, a barátságtalan és embertelen vidék poklát. És ez a tortúra, a kisfiú kálváriája mindenképpen nyomot hagy az emberben, az olvasóban. Megmozgat, felzaklat, elborzaszt, az esztétikai értékítélettől függetlenül, elvitathatatlanul hat az érzelmekre, tehát végső soron (mint műalkotás) eléri a célját. De ezenfelül tud-e még valamit nyújtani?
És itt jön a dolog nehezebb része. Elsőre (és igazából másodjára is) az volt a benyomásom, hogy A festett madár nem több nyomorpornónál. Vagy talán nem is csak egyszerűen nyomorpornó, inkább hardcore gyilokpornó, valami durván súlyos cucc, ami valójában nem mutat túl önmagán. Nálunk szinte ismeretlen, de Amerikában (és még néhány országban) igencsak népszerű a bizarro elnevezésű irodalmi irányzat, melynek nincsenek egyértelműen meghatározható műfaji szabályai, de leginkább a megbotránkoztatás, a kreatív gyomorforgatás és a mindenféle ideológiai határok feszegetése a célja. Kosinski regénye évtizedekkel a bizarro megszületése előtt íródott, és valószínűleg nem kifejezetten ezen hatásmechanizmusok mozgatták, mégis lehet érezni némi párhuzamot. Ugyanis a bizarro, a legtöbb esetben, tényleg nem akar mást, mint fantáziadús, változatos módszerekkel felforgatni az ember érzelmeit. És (számomra) nagyon úgy tűnik, hogy ennél többre A festett madár sem képes.
Természetesen egy regénynek nem kell tanítania, nem az a feladata, hogy szép szavakba csomagolt tanulságokkal engedje útjára olvasóját, egyáltalán nem kell megnyugtató és egyértelmű megoldásokat adnia az élet problémáira. Egy jó regény kérdéseket vet fel, esetleg rámutat bizonyos problémákra, aztán (a legjobb esetben) lehetőséget biztosít az olvasónak, hogy gondolkodjon, hogy önmagában találjon választ a kérdésekre. Kosinski művében nincs meg ez a gesztus. Szenvtelenül és elképesztően plasztikusan ábrázolja az emberek által elkövethető összes rémséget, már-már felsorolásszerűen, és ügyesen érzékelteti főhőse jellemfejlődését (visszafejlődését?), de ennél tovább nem jut. Semmi nem vezet ki ebből a rémálomból. És ennél a pontnál hasonlok meg önmagammal újra és újra. Mert alapvetően nincs bajom az erőszak öncélú ábrázolásával (ha azt ilyen magas színvonalon ábrázolják), valahogy mégis hiányérzetem támadt a könyv elolvasása után. Mert képtelen vagyok eldönteni, hogy ennek az egésznek van-e irodalmi létjogosultsága.
Bolaño a 2666 című regényében kétszáz oldalon át ecseteli több mint száz fiatal nő meggyilkolását. Nem hatásvadász, de nem is érzelemmentes, néha szinte mindent megtudunk az áldozatról, néha egy-két mondatban elintézi, mintha csak egy rendőrségi jelentést olvasnánk. Ez a mennyiség, a borzalmak ilyen mérhetetlen panoptikuma egy idő után érzéketlenné teszi az olvasót. De itt ez a célja az írónak, végül rájövünk, hogy erre ment ki a játék. Zoltán Gábor az Orgiában Kosinskihoz hasonlóan, de nála jóval szikárabban írja meg a nyilasok rémtetteit. A téma és a korszak is eléggé összecseng - bár, természetesen nem ugyanaz –, de Zoltán a beteg és iszonyatos kínzások leírásán túl képes bemutatni az emberi természet alapvető, jól átérezhető működését az ilyen szörnyűségek árnyékában. A brutalitás ábrázolása nála nem cél, hanem eszköz, hogy annak segítségével elmesélje a történetét.
Kosinski mindent megmutat. Van itt vérfertőzés, kínzás, gyilkosság, bestiális közösülés, minden, amire egy nyitottabb és kissé szokatlanabb és magasabb ingerküszöbű olvasó számíthat. Nincs sejtetés, nincsenek elhallgatott részletek, ahogy a fiú (aki talán az író gyerekkori önmaga, bár ez a téma egy hasonló hosszúságú cikket eredményezne, ezért nem akarok belemenni), úgy mi is látunk és megtapasztalunk mindent. A falusi emberek olyanok, mint az állatok. Vagy még rosszabbak. Erre az elidegenítésre erősít rá, hogy a regényben nincsenek párbeszédek, a fiú nagyjából érti, hogy miről beszélgetnek körülötte, az ő (városi) beszédmódját azonban általában csak kigúnyolják, de meg nem értik. Fejezetről fejezetre újabb és újabb megpróbáltatásokon kell átmennie a kis főhősnek, és ez a traumatikus „kaland” a történet végére meg is változtatja. Egy ideig még együtt tudunk érezni vele, valamennyire bele tudjuk képzelni magunkat a helyzetébe, de aztán annyira szürreálissá (és néhol már-már parodisztikussá) válik ez az egész meghurcoltatás, hogy már tényleg csak kívülről – a rossz értelemben vett olvasóként – figyeljük a történéseket. Így a regény végére el is veszítjük az érdeklődésünket, nem is igazán tudjuk értelmezni, de már nem is érdekel az utolsó pár oldal.
Bajban vagyok ezzel a könyvvel. Durva és felkavaró, de nem borít ki igazán. Talán mondani is akar valamit, de a valóban mély értelmezéshez ez a mondanivaló túlságosan primitív. Nem zaklatott fel annyira, hogy azt mondjam, ezt mindenképpen ajánlanám annak, aki valami beteg regényre vágyik – pedig ezt vártam tőle. Ahhoz viszont túlságosan egyszerű és öncélú, hogy szépirodalmi kuriózumnak nevezzem. Nehéz ügy. Lehet, hogy az elvárásaimmal volt baj, lehet, hogy a vírus miatt nem tudtam igazán értékelni ezt a könyvet. Mindenesetre senkit nem akarok eltántorítani az olvasástól, szerintem érdemes adni neki egy esélyt. Valamilyen hatása biztosan lesz, semmiképp nem hagyja hidegen az olvasót.
Jerzy Kosinski: A festett madár
Helikon, 2020, 312 oldal
Írta: Böszörményi Márton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése