Salman Rushdie regénye, Az éjfél gyermekei nem pusztán egy családregény, a történet úgy fonódik össze a jelen valóságával, ahogy Szalím Szináí története az 1947-es politikai eseményekkel. A könyv, ami illeszkedve az életmű-sorozat többi kötetéhez csodálatos új külsővel jelent meg, a múlt egy olyan szeletét tárja elénk a 31 éves Szalímen keresztül, ami európai emberként számunkra szinte megfoghatatlan.
Szalímot két dolog határozza nagyon erőteljesen: a már említett 1947. augusztus 15-e, amikor született, és amikor India függetlenné vált, és az orra, ami generációk óta fontos tényezője a családja identitásának.
A férfi semmi mást nem tesz, csak elmeséli saját történetét, felmenői sikeres, vagy épp sikertelen vállalkozásait, egyfajta glóriát vonva föléjük, jelezve, hogy az idő mindent megszépít. Persze, nem zárkózik el attól sem, hogy leírja félrelépéseiket, bár ezen momentumok némiképp elbagatellizáltak a regényben. A történelem pedig lineárisan halad előre, orról orra látjuk előtűnni a múlt feledésbe merült történeteit, névtelen emberek kapnak hirtelen arcot és személyiséget.
Szerelmi csatákról, elfogadásról, és legfőképpen beletörődésről szól ez a „családfakutatás”, amiben néha a boldogság érdekében egyszerűen el kell fogadnunk a sorsunkat. Rushdie azonban egy pillanatig sem hagy kételyt afelől, hogy a belenyugvás nem mentes a kínkeserves lemondástól, és hogy a cél érdekében nem kell ideiglenesen, vagy örökre magunk mögött hagynunk az identitásunkat. Az ő lemondása fájdalmasan valós, de egyetlen és megingathatatlan hitként ott lebeg felettünk a szeretet víziója, ami nem enged belehalni a mások akaratának való alárendelődésbe.
Különösképpen igaz ez a történetben megjelenő nőkre, az ő példájukon keresztül látjuk megelevenedni az indiai gondolkodásmódot. Ábrázolásuk révén jutunk mi is közelebb ahhoz, hogy megértsük az ottani férfi-nő viszonyt, és ráébredjünk arra, hogy – az oly divatos társadalompolitikát beemelve – nem kell őket megmenteni olyan módon, hogy a nyugati gondolkodásmódot erőltetjük rájuk, mert a mi kultúránk számukra éppoly idegen, mint az övék nekünk.
Rushdie pontosan érzi, hogy annak, aki nem abba a társadalomba születik, nem ott él, minden – indiai számára természetes – fogalmat dekódolnia kell, ezért aztán kisebb közjátékokkal szakítja meg a történet fonalát. Ezeknek a közjátékoknak főszereplője Padma, aki virtuális olvasóként velünk együtt „ismeri meg” Szalím múltját.
A beszúrások jót tettek a regénynek, hiszen lehetőséget adnak az olvasó számára, hogy ha csak egy-két oldalnyit is, de pihenjen, mielőtt tovább halad a főhős életútján. Ugyanakkor a közbeékelésekkel némiképp töredezetté is vált a történet, nem alkot olyan egységet, mintha egyben próbálnánk olvasni a regényt. A kitérők ráadásul alkalmat adnak a gondolatok elkalandozására is, ami Az éjfél gyermekeinél nem túl szerencsés. A rengeteg név, információ, az európai élettől idegen kultúra – egyszóval az ingoványos, bizonytalan, kapaszkodók nélküli világkép – nem engedi meg, hogy akár egy pillanatra is kizökkenjünk a történetből.
Mert bár Padmán keresztül Rushdie vissza-visszaterel minket – hiszen néhol maga is érzi a túlfeszítettséget –, nem hagyatkozhatunk pusztán alkalmi idegenvezetőnk irányított kérdéseire. Padma jelenléte a töredezettség ellenére szükséges és bravúros hiszen behoz egy fiktív olvasót, aki képes megválaszolni a bennünk felmerülő kérdéseket, kételyeket.
Rushdie története a megjelenése óta eltelt több mint 35 évben mit sem vesztett erejéből, olyan igazságokat, örökérvényű gondolatokat fogalmaz meg, ami mindenkor aktuálissá teszi. Az indiai Száz év magány ez, ami ugyanolyan elszigetelten létezik az európai könyvpiacon, mint a Buendíák Macondoja a világban.
Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
Helikon Kiadó, 2019, 600 oldal
Írta: Vass Antónia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése