Megdöbbentő, amikor egy turista a városunkba érve olyasmiket tud, amiket mi helyiként nem. Mondjuk arról az épületről, amelyben élünk. Olykor minden fontosnak látszik, csak épp az nem, ami a miénk. Gurubi Ágnes főhőse úgy dönt, hogy utánamegy a saját múltjának és szembenéz családjának történetével. Most ő lesz az idegenvezető, mi pedig a turisták. És az ő meséjén keresztül talán a magunkéról is többet tudunk meg a végére.
Gurubi Ágnes első regénye, a Szív utca 2020-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. Kilenc fejezetben, közel kétszáz oldalon keresztül mesél nekünk Anna (aki lévén, hogy önéletrajzi ihletésű a könyv, talán a szerző alteregója) családtörténetéről. Tulajdonképpen arról, hogy miképpen lassan egy éve mindannyian be vagyunk zárva a magunk néhány (szerencsésebbek kertkapcsolatos) négyzetméterére, úgy esik rabul Anna is (és persze itt is általánosíthatunk) családjának hálójában. Nem is háló ez, inkább mondanám pataknak, ami szépen csordogál az idősebb generáció felől a fiatalabbak felé. A patak vize most Annához ért, ő mártózik meg benne. De mit is hoz magával az ár?
Kezdjük az elején (ami persze valaminek a közepe, másvalaminek pedig éppenhogy a végeként is értelmezhető volna): Hirsch Rózánál, Anna ükanyjánál. A zsidó származású asszonyt (és férjét) a második világháború idején végezték ki a manapság emlékezetpolitikai szempontból újra reflektorfénybe került XII. kerületben. (Az aktuális kérdés: álljon, vagy dőljön-e a Turul-szobor.) Az unokák egy kivétellel (Bella, aki Anna nagyanyja) mind elhagyták az országot, és Amerika felé vették az irányt.
Bella szerelmével (Ervinnel) a Szív utcában marad, ám a férfi idő előtt (bár ha úgy nézzük, számára pont akkor jött el az idő) meghal, Anna anyja pedig már a második férjtől, Lászlótól születik, aki egy kedves (bár iszákos) ember, Bellát azonban soha sem fűzte hozzá szerelem. És ha már csordogálás, alkoholista férje lesz később Katának (Anna anyjának) és Annának is, ezzel párhuzamosan pedig a szesszel átitatott családban felcseperedő lánygyerek is megjelenik mindhárom generációban, ugyanis első házasságából Annának is születik egy lánya, Zsófi.
Mielőtt tovább sétálnánk a patak partján, álljunk meg a megkerülhetetlen előtt. A háborúkat, népirtásokat hajlamosak vagyunk pusztán számokban látni. Például négyszázezer zsidó áldozat 1941 és ’45 között hazánkban. Gurubi a szövegben megragadja ezt az adathalmazt és lerángatja az egyén szintjére. Halványan kiszínez egy alakot a fekete-fehér képen. Halványan, nincs benne semmiféle túlkapás, sőt, tulajdonképpen dokumentarista élmény fogja el az olvasót (pl. annak hatására, hogy egy oldalon keresztül idéz a Társadalmi Konfliktusok Kutató Központ egyik szövegéből). Talán a sorok között igényünk is volna élénkebb színekre, ám az bizonyos, hogy az efféle hidegvér is megállásra késztet.
Hogy aztán olyan kérdések kerüljenek elő, mint az identitás. A férje halála után hitetlenné váló Belláról mondja azt Anna, hogy „végérvényesen törli magából a zsidó múltját, nem érzi magát zsidónak, de kereszténynek sem, nem érzi magát semminek”. Eldobni magunktól az identitásunk egy részét, ez a gondolat előkerül még a műben, mikor is Anna megfogalmazza, miként szakítana a mögötte álló megkeményedett nők örökségével: „Arra gondolok, ha nem volt jó mintám, nem baj, majd én írok magamnak egyet. Egy jót, egy őszintét, egy melegszívűt, egy igazat”. Átérezhető a törekvés, hogy az ember maga is formálja a patak medrét. Ez a gondolat pedig el is vezethet minket egy jól ismert kérdéshez: milyen mértékben lehetünk az életünk alakítói?
Válaszra persze sem a regény, sem én nem vállalkoznék. Ha áttekintjük a szöveget, az látszik, hogy erős sodrása van a víznek. Gondoljunk akár azoknak a gyerekeknek a sorsára, akik arra ítéltetnek, hogy a szüleik gondját a vállukra vegyék (pl. Anna az anyját, Zsófi az apját próbálja felvidítani), vagy éppen a párválasztásra. Ezzel kapcsolatban elvitatkozhatnának a pszichológusok, hogy valamiféle mintakövetésről, vagy (esetleg és?) arról van szó, hogy az érzelmi korrigálás vágya okán keresünk olyan párt, mint az ellenkező nemű szülőnk. Bárhogy is, a történet során könnyen tetten érhető a kemény, magát védelmező nő és az alkoholista férfi visszatérő kettőse.
Itt elérkezünk a könyv egy meghatározó alapgondolatához, amelyet az elbeszélő már a szöveg első mondatában lefektet: „az én történetemből hiányoznak a férfiak”. És ha a mű egy gyengeségét kellene kiemelnem (amitől, lévén hogy egy személyes történetről beszélünk, ódzkodom) ez a reflektálatlanság volna. Mert jelen vannak a férfiak. Disszonáns viszonyok között (pont ahogyan a nők is egyébként), de ott vannak.Vakfoltnak látszik ez, hiszen Anna például többször is visszatér az apjához, egy helyütt az mondja, hogy „nagyon szeretnék apámmal együtt sütni a konyhában, hallgatni a hülye vicceit, meg ahogy énekel, néha még táncolni is felkér, de az nagyon ritkán fordul elő”. Érződik benne az apa szeretete utáni ácsingózás, és az is látszik, hogy ezt olykor meg is kapja. Persze egy valóban terhelt viszony rajzolódik ki a mű során, ám nem lehet azt mondani rá, hogy nincs. Mint ahogy a történetben előkerülő nagypapára sem, akiről Anna így mesél: „Imád engem. Úgy, ahogy vagyok. Végre én is a kedvence vagyok valakinek a családban”. És ha belebújunk Anna bőrébe, érthető lehet ez a vakság, ez lett az ő narratívája, azonban a szöveget elmélyíthette volna, hogyha (pl. e tekintetben) reflektáltabb formában kerül az olvasó elé.
Gurubi Ágnes Szív utcája körbevezetett minket a maga városában. Figyelő turisták voltunk, ő pedig egy lelkes idegenvezető, és ha nem is hiánytalanul, de körültekintően nézhettük végig akár az apró zugokat is. A kis utcákat, amikben ritkán mászkál az ember, ám mikor igen, folyton-folyvást rácsodálkozik.
Gurubi Ágnes: Szív utca
Kalligram Kiadó, 2020, 192 oldal
Írta: Kószó Ádám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése