Súgópéldány

Persze, hiba lenne bármilyen formában párhuzamot vonni a Harry Potter-sorozattal, hiszen egy teljesen más jellegű műről van szó, de akarva-akaratlanul is azt a katartikus élményt kérjük számon a legújabb mesén, amit a világhírű regénynél már megszokhattunk. A bravúrt azonban nehéz megismételni, és Az Ickabognak nem is sikerül, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy rossz lenne, sőt. Nagyon is fontos alapértékekre világít rá, és mind tartalmilag, mind megjelenésében (a magyarországi kiadás belső illusztrációit magyar gyerekek készítették) méltó folytatása az írói életműnek.

A történet viszonylag egyszerű: Duskáldia lakosai mesés gazdagságban élnek, életüket csupán egy szörny, Ickabog legendája keseríti meg. Nyugtalanságukon az sem segít, hogy a hiú és befolyásolható király, Félhetetlen Frédi csak névlegesen vezeti országát, a döntéseket valójában az udvartartása hozza. Egy hír azonban arra sarkallja az uralkodót, hogy sereget küldjön az ország legszegényebb vidékére, Lápföldére, ahol a legjobb katonája rejtélyes körülmények között meghal. Hogy a halál valódi okát titkolják, Swindler és Lebrencs, a minden hájjal megkent nemesek azt hazudják Frédinek, hogy az Ickabog gyilkolt. Miközben a szörny elpusztítására hivatkozva a két tanácsos elkezdi kifosztani az országot, a katona fia, Berci, útnak indul Lápvidék felé, hogy bosszút álljon apja haláláért.

A kézirat jóval a Harry Potter előtt született, Rowling nem is kiadásra szánta, ez pedig a történetvezetésen is meglátszik. Hol elmélyed egy-egy jelenetben, gondosan kidolgozva a karaktereket, szépen megrajzolva a történet ívét, hol pedig feláldozza azt egy-egy pozitív fordulat kedvéért. Például a szökést az árvaházból szinte néhány órán belül kivitelezi a négy főhős, az írónő pár mondattal vezeti csak fel a percek alatt lejátszódó jelenetet, miközben a korábbi évek során tucatnyi árva próbálkozott hiába. De ez Az Ickabogban egy ponton túl már nem is tűnik furcsának, hiszen a történet alapigazsága, hogy a gonosznak minden körülmények között bűnhődnie kell, a jó pedig elnyeri méltó jutalmát, köztes megoldás nem létezik.

Pedig a skizofrénia jeleit mutató király, Félhetetlen Frédi igazán hálás figura lenne, ráadásul Rowling a jó és a rossz határán mozgatja a hatalomba belekényelmesedett, bábként kormányzó fiút. A királyi többesben beszélő uralkodó gyávasága és naivitása rengeteg lehetőséget ad a gonoszként feltűnő udvartartás bemutatására is, Frédi mégis bántóan keveset van a színen. Egy alkalmat leszámítva, amikor seregével az Ickabog után indul, helyzete majdhogynem statikus, kizárólag a palotára korlátozódik.

Ennek ellenére az írónő megtalálja a módját, hogy Swindlert és Lebrencset – a rosszra forduló események két előidézőjét – helyzetbe hozza, így a furfangos nemesek valódi veszélyforrásnak tűnnek, ármánykodásaik nyomán az egymástól élesen elkülönülő, egy-egy jellemzőjük mentén kitűnő duskáldiai nagyvárosok az összeomlás szélére sodródnak. A szereplők neve beszédes, egyértelműen utal a legjellemzőbb tulajdonságukra, így kétség sem férhet hozzá, hogy melyik oldalon állnak. Erre a fordító, a Harry Pottert is jegyző Tóth Tamás Boldizsár végig nagyon ügyelt, és ahol csak lehetett, magyar változatot kaptak az angol szójátékok is.

Érdekes módon azonban a két főszereplőnek, Bercinek és Grétának (akik mellé később még két gyerek csatlakozik) nincs beszédes neve – talán csak a vezetéknevük, a Bazsaly és a Galomb árul el róluk valamit –, mintha az ő gyermeki jóságuk és emberségük minden körülmények között megkérdőjelezhetetlen lenne. Nevükhöz még az árvaházban, a „Julik és Janók” világában is ragaszkodnak, és bár az írónő az ottani körülményeket sanyarúnak és félelmetesnek festi le, arra nagyon ügyel, hogy a halál árnyékában élő gyerekeknek megadja az esélyt a menekülésre. Berciék mesés gyermeki világa tehát minden nehézség ellenére sem szenvedhet csorbát, később még az Ickabog szívét is meglágyítják.

A szörny nagyon sokáig a történetben is csak legenda, a megfélemlítés eszköze marad. Beszélnek róla, része a szereplők életének, ám fizikai formájában egészen a mese második feléig nem jelenik meg. Ez a balladai homály, amely belengi a regényt, jótékonyan hat a cselekményre és folyamatosan fenntartja az olvasó kíváncsiságát. Még akkor is, amikor már egyértelművé válik, hogy az Ickabog egészen más miatt félelmetes, és külseje, valamint vélt tulajdonságai köszönőviszonyban sincsenek a duskáldok által vizionált szörnnyel.

Az emberek Ickaboghoz fűződő viszonyának megváltozása, valamint az ickabogok születése, a szűrlés kiválóan ágyaz meg a végkifejletnek és a tanulságnak annak ellenére, hogy az olvasót az utolsó jelenetben már nem éri meglepetés. A rossz bukása, illetve a szeretet és jóság győzedelmeskedése a történet elejétől egyértelmű, ezért ennél a mesénél nem a cél, inkább az odavezető út a fontos.

Ám az üzenet egyszerűsége ellenére Az Ickabog nem kicsiknek való. Az Animus Kiadó 12-es besorolása igencsak indokolt, és nem csupán a rengeteg haláleset, valamint az olykor kegyetlen jelenetek miatt, hanem a jelenre történő áthallások okán is. Benne vannak a mai kor politikai és társadalmi problémái, illetve a felnőtt világ azon konfliktusai, melyek egy kisgyerek számára még kevésbé érthetőek. Ráadásul a regény nyelvezetében sem egységes: egyik pillanatban még mintha egy ártalmatlan gyerekkönyvet lapozgatnánk, a következőben pedig már az írónő érezhetően számít a tapasztaltabb olvasók tájékozottságára. 

Ennek ellenére a kiadást úgy szerkesztették, hogy akár egy 13-14 éves tinédzser számára is könnyen olvasható legyen: a rövid fejezetek viszonylag nagy betűvel vannak szedve. Ez a kettősség pedig, amely a gyerek- és felnőtt történetek határára helyezi a regényt, szinte besorolhatatlanná teszi Az Ickabogot.

J. K. Rowling: Az Ickabog
Animus Kiadó, 2020, 304 oldal