SÚGÓ+ – „Kell, hogy legyen kedvenc fogkrémünk, különben elsodornak minket az események.”

Gothár Péter több mint tizenhét esztendő után rendezett újra, ami önmagában eseményértékű, de legújabb művét ilyen és ehhez hasonló, a filmet, mint műalkotást nem érintő körülmények alapján nem a legszerencsésebb elemezni. Az, hogy Gothár Péter hosszú szünet után tért vissza a mozivászonra, nem lehet kiindulópontja az értelmezésünknek, hiszen ezzel éppen a (film)művészet egyik alapvető értékét, a fikcionalitást zárnánk ki. A Hét kis véletlent még 2020-ban mutatták volna be, de a pandémia akkor eltörölte a premiert, aminek végül idén nyáron jött el az ideje. A referenciából talán ennyi bőven elég. 

A film főszereplője Gertrúd (Rezes Judit), a középkorú, férjével, Misivel (Mészáros Máté) és fiával (Börcsök Olivér) élő, kissé talán megkeseredett énektanárnő, akinek az életébe hirtelen a Dunakanyarban, a Dunából sétál be az amúgy a filmben névtelen, de Albánnak (Mészáros Blanka) becézett régi tanítványa. A történet addigi linearitása e ponton tökéletesen megbomlik, és átveszi a helyét a posztmodernitásra jellemző töredezett, fragmentumos narratíva, amely egyként jelzi a filmnek, mint „történetmesélő médiumnak” az alapvető hiányosságait, valamint azt, hogy az emberi élet is éppen ilyen történettöredékekből tevődik össze, hogy végül egyáltalában ne álljon össze egységes egésszé.

Misi trailerben is szereplő mondata, miszerint „Kell, hogy legyen kedvenc fogkrémünk, különben elsodornak minket az események”, olyan vezérfonala a filmnek, amelyet igen könnyen enged el. Mondhatni, ennek a filmnek nincs kedvenc fogkréme, így az események el is sodorják, hogy felmutathasson egy jóval mélyebben lappangó, mégis konzekvens és egységes összefüggésrendszert: az életnek nincs kauzális rendje.

A film kritikák által (helyenként joggal, helyeként jogtalanul) támadott ötletszerűsége éppen erre a mélyebb összefüggésre irányítja a figyelmet. A zsidó nagymama szellemének megjelenése egy háborús Budapestet bemutató, montírozott felvételen, amint a német tiszttel Goethe Der Erlkönig című balladáját szavalják, vagy Albán királyi párként megjelenő szülei, akik egerekké változnak, mihelyt kimondják, hogy változzanak egérré, ha lányuk és Gertrúd szerelmét nem fogadják el, mind-mind olyan ötletek Gothár részéről, amelyek tudatosan törik meg a film narratíváját és lehetetlenítik el, de legalábbis – jó posztmodern műalkotáshoz illően – teszik kérdésessé annak a valóságra való vonatkoztatását.

Másik ilyen posztmodern gesztus a vendégszövegek elhelyezése. Helyenként Esterházy-, Ottlik-, Tandori-mondatokra bukkanni a filmben, amelyek újabb támpontját adják annak, hogy az egységes narratíva illúziójáról végérvényesen lehullott a lepel, sőt, hogy bármilyen új, egyedi narratíva létrehozása már tökéletesen lehetetlenné vált, hiszen az élet ciklikusan ismétlődő események sora, amelyek minden innovációt nélkülözve folynak egymásba.

Éppen ezért a karakterek olyan személyiségek, akiket a mindennapi életből jól ismerünk: elmennek mellettünk az utcán, köszönünk nekik a lift előtt várakozva, a sorban állva felszínes beszélgetésekbe elegyedünk velük, de nem látjuk, nem ismerjük meg őket, hiszen az ehhez szükséges feltételek nem állnak rendelkezésünkre. A filmben éppen ilyen karakter a néma szomszédasszony (Börcsök Enikő), akit Misi a légudvarból (lichthofból) les meg fürdés közben, a gangon kerülgeti, de mivel a nő nem beszél, lehetetlenné válik a megismerésre.

Már említettük, hogy a filmnek „nincs kedvenc fogkréme”, így elsodorják az események. Most egy másik, a filmből kölcsönzött metaforával élve, ez a film néma, mint a szomszédasszony, csak látszik, de nem mutat semmit, csak tátog, csak sír, csak mimikája van (amit máskülönben Börcsök Enikő egészen zseniálisan oldott meg), de valódi érzései rejtve maradnak. Gertrúd és Albán szerelme is csak látszólagos. Mert egyértelmű, hogy mindkét karakter csak változást akar a maga életében, amire egymást használják fel.

A narratívamentes életüket el- és hátrahagyva, egységes narratívában kívánnak élni, de az erre való törekvés szükségszerűen az irrealitásba torkollik (lásd az egér-szülőket, illetve a nagymama szellemét). Ez pedig olyan „üzenete” a filmnek, amely méltán lehet egy filmrendező végső, nagy summázata magáról a film műfajáról. 

Írta: Nagy Balázs Péter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése