Súgópéldány

Ezt a könyvet „egy lélek írta két testen keresztül”. W. Barna Erika és Sallay László olyan összhangban alkottak, hogy a két ember közötti határ elmosódik és a stílusuk hasonlósága miatt sem lehet megállapítani, hogy melyik gondolat melyiküktől származik. Magától az írónőtől (akivel közeli kapcsolatot mondhatok magaménak) kaptam meg a könyvet, és rögtön éreztem, hogy ez nem egy hétköznapi olvasmány lesz. Ezek a sorok nem csak az elméhez beszélnek, hanem a szürke hétköznapokból szakadhatsz ki velük. A Pillanatnyi végtelen a lelket szólítja meg úgy, hogy az felteszi magának a kérdést: „miért létezek?”

Lehetetlen tökéletesen bemutatni ezt a könyvet. Nem egy könnyű olvasmány, de erőt ad, hogy megtaláld a helyed a világban. Nem a szórakoztatás a célja, de mégis mosolyogni fog az, aki a végére ér. Annak ajánlom ezt a könyvet, aki látni is szeretne, nem csak nézni. Aki megelégszik a „pillanatnyi élvezettel” az nem fogja érteni a Pillanatnyi végtelent. A hosszú sorokba tekerve mély gondolatokat találunk az emberi élet feladatairól. A mű azt a végtelent igyekszik feltárni, ami bár teljességében meg nem mutatkozik, de mégis mindenkiben ott van. Mint a megtalálásához, úgy a könyv megértéséhez is kitartás és türelem kell.

Mielőtt még csak egyetlen sort is elolvastam a könyvből, megakadt a szemem a borítóképen. A bal alsó sarokban Leonard da Vinci Vitruvius-tanulmánya látható, mely a tökéletes emberalakot ábrázolja. Megéri szemlélni ezt a formát, mely egyetlen képben összefoglalja azt, amiről a 230 oldal szól.

Egy tengerparti élménnyel kezdődik a könyv, ahol az író megtapasztalta a belső harmónia állapotát: „Gyönyörködöm a tükörsima tenger látványában. Az előttem elterülő sziget ébredezik a rásütő reggeli napfényben. Jól belátom az egész partot, a strand vonalát, egészen a kikötőig… Lenyűgöz a látvány, a hangulat varázsa. Igazi paradicsomi harmónia, az ember eggyé válik a lelkét eltöltő élménnyel… Innen, föntről úgy tűnik nekem, ezekben az emberekben a közös az a vágy, sőt, belső késztetés, hogy ha hatalmukban áll, igyekezzenek túlszárnyalni normális, hétköznapi lehetőségeiket. A szabadság fuvallatát a nyílt vízen megérezve, azonnal ki akarnak lépni életük kényszerű visszafogottságából, emberi tempóba zárt korlátjaik szorításából…”

A folytatásban komoly társadalmi kérésekre mutatnak rá az írók: Merre tart az emberiség jövője? Van realitása az emberklónozásnak? Mi a valódi szabadság? Miért van az életben annyi küzdelem? „Rendkívüli fontosságú, hogy az ember nehézségeket kapjon élete során. Isten különös kegyelme, törődése, ha valaki különösen sok nehézséget kap. Ugyanis nehézségek nélkül alig van az emberben motiváció arra vonatkozóan, hogy nagy erővel törekedjen valami helyesnek az elérése felé. Az ember ilyen természete teljes összhangban van azzal a már említett ténnyel, hogy nevezetesen az ember jó és rossz tulajdonságok igen széles skálásját hordozza magában…másképpen nem lehetne minden egyes ember mikrokozmikus tükörképe a makrokozmikus végtelenségnek…”

Igazán elgondolkoztató az is, amit a jó és a rossz létjogosultságáról írnak: „Legyünk jók, mert az úgy helyes – ezzel kényszerűen előállítanánk az ellenpólust is, azaz a jóra való törekvésünk közepette, létrehozzuk a rosszt.” Majd az emberi létforma polarizáltságáról, tehát szétválasztottságáról folytatják a fejezetet.

Felfedik nézeteiket az újraszületés, a reinkarnáció tana mellett is: „Az újraszületést követően úgy kezdjük el az életet, mintha ennek az eseménynek semmiféle előzménye nem lett volna. Miért van ez így? Csoda-e, ha ebből a tényből sokan azt a következtetést vonják le, nem is létezik semmiféle előző élet, szellemi lét és hasonlók?”

Az ember nem belekényszerül az életbe, hanem önálló döntés révén, választott feladattal születik meg. „Amikor az ember, mint szellemi lény eldönti az újabb születést, egyben ennek minden körülményét is eldönti. Ezt a döntést követően, az ő Énjéből kiáradó energia irányítja annak a bizonyos – általa kiválasztott – spermiumnak a mozgását, ami egyedül és kizárólag elvégzi az anyai petesejt megtermékenyítését.” És, hogy miért kell elfelejtenünk mindent, amit magunkkal hozunk előző életeinkből? A reinkarnációról szóló részből ez is kiderül.

Lassan már öt éve ismerem Erikát, és gyakran mondta nekem, hogy az egyéni hivatás megtalálása után a párkapcsolat, a megfelelő társ megtalálása a legfontosabb döntés az életben. Egy olyan társé, aki a Sorsfeladat megéléséhez közelebb segít, és akinek te is ugyanezt nyújtod. Bár ez eleinte nekem csak szép mesének tűnt, de Erika példájának hála, megbizonyosodtam arról, hogy létezik ilyen kapcsolat. Ahogy erről a könyv második felében írnak: „Az igazi párkapcsolatban a felek nem birtokolják egymást, hanem spontán módon kiegészítik egymást. Jelen vannak egymás gondolataiban, érzéseiben és testében, nem pedig használják egymást. Szerves alkotórészeivé válnak egymásnak, miáltal mindkettőjük személyisége kiteljesedik, nem pedig egymás mellett elkülönülten létező birtokok és birtokosok. Sokan attól félnek, hogy az ilyen párkapcsolatban elvesztik személyiségüket. Pedig az itt hivatkozott párkapcsolatban szó sincs önfeladásról, épp ellenkezőleg…”

Kiemelik azonban, hogy az ilyen isteni szerelem megélése előtt elengedhetetlen, hogy a két fél először önmagán belül a saját belső női és férfi oldalát hozza összhangba. A jungi pszichológia felfogására alapoznak, mely szerint a férfiban is van egy női rész (anima) és a nőben is van egy férfi rész (animusz). Nézeteik szerint a legideálisabb kapcsolat az, ahol a férfiaknál a belső anima, illetve nőknél az animusz, hasonlít a kiválasztott társra.

„Egy kapcsolat boldogsága nem akkor őrizhető meg, ha megpróbáljuk a boldog pillanatot megállítani, hanem ha az állandóságot épp abban próbáljuk fenntartani, hogy az élettel azonos, állandó változás a felek között ne változtassa meg a viszonyt. Azaz: lehetőleg egymással szinkronban változzanak meg ők maguk is.” Szerintük a földi lét során az ember számára elérhető legmagasabb fejlettségi szint a Mi-tudat, mely az igazi párkapcsolat ismérve is. A Mi-tudat a két fél Én-ként megélt önazonosságából alakul ki, amikor egymással összeolvadnak.

Pozitív kicsengéssel zárul a könyv, az írópáros bízik abban, hogy az emberiség egy új szintre fog emelkedni a jövőben. De ahhoz, hogy a változás igazán átható legyen, először önmagunk felé kell fordulnunk, és önmagunkon dolgozni. Hogy az írók szavaival éljek: „az elkövetkező szűk, néhány évtizednyi idő alatt ki kell alakuljanak azok az új emberi közösségek, amelyek össz-emberiség léptékben fokozatosan megteremtik a szellemi dimenzióba vezető kollektív visszaút megkezdéséhez szükséges létkörülményeket.”

Barna Erika Viktória - Sallay László: Pillanatnyi végtelen

Püski Kiadó, 2011, 234 oldal